Az irigység árnyékában: Egy magyar irodai dráma

– Miért mindig neked kell mindent jobban tudni, Zsófi? – csattant fel Gergő, miközben a tárgyalóban minden szem ránk szegeződött. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és a levegő hirtelen megfagyott körülöttünk. A prezentációm közepén tartottam, amikor közbevágott. A szívem hevesen vert, éreztem, ahogy az arcom lángolni kezd a megaláztatástól.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Gergő próbált keresztbe tenni nekem. Mióta három hónapja csatlakozott a céghez, mintha minden energiáját arra fordította volna, hogy bebizonyítsa: ő jobb nálam. A főnököm, András csak nézett rám, várva a reakciómat. A kollégák feszengtek, néhányan lesütötték a szemüket, mások kíváncsian figyelték, vajon mikor tör ki a vihar.

– Nem arról van szó, hogy jobban tudom – válaszoltam halkan, de határozottan –, csak szeretném, ha végighallgatnád az érveimet.

Gergő gúnyosan elmosolyodott. – Persze, hiszen te vagy a nagy öreg itt. Majd mindenki tanulhat tőled – mondta, és a hangjában ott bujkált az irigység.

Aznap este későn értem haza. A lakásban csend volt; a férjem, Tamás már lefeküdt aludni. Leültem a konyhaasztalhoz, és csak bámultam magam elé. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat akarok? Vagy csak félek attól, hogy valaki fiatalabb, ambiciózusabb elveheti a helyemet?

Másnap reggel Tamás kávét főzött nekem. – Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg óvatosan.

– Az vagyok – sóhajtottam. – Gergő megint rám szállt tegnap. Néha úgy érzem, mintha mindenki csak arra várna, mikor hibázom.

Tamás megfogta a kezem. – Ne hagyd, hogy felbosszantson. Te vagy az egyik legjobb abban, amit csinálsz. De ha hagyod, hogy az irigység vagy a harag vezessen…

– Tudom – vágtam közbe türelmetlenül. – De néha olyan nehéz uralkodni magamon.

A munkahelyen egyre feszültebb lett a légkör. Gergő minden alkalmat megragadott, hogy kritizáljon vagy megkérdőjelezze a döntéseimet. Egyik nap még azt is hallottam, ahogy a konyhában Zsuzsival suttogott rólam:

– Szerinted meddig bírja még? – kérdezte Gergő.
– Zsófi kemény dió – felelte Zsuzsi. – De mindenki megtörik egyszer.

A szavaik visszhangzottak bennem egész nap. Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg megtörök egyszer? Vagy képes leszek felülemelkedni ezen?

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám mindig azt mondta: „Ne mutasd ki az érzéseidet! Az csak gyengeség.” De én egyre inkább úgy éreztem, hogy ha nem beszélek róla valakinek, szétfeszít belülről a düh és a félelem.

Egy péntek este végül kitört belőlem minden. Tamás épp vacsorát főzött, amikor sírva fakadtam.

– Elegem van! – zokogtam. – Nem bírom tovább ezt az állandó harcot! Miért nem lehet egyszerűen csak dolgozni?

Tamás átölelt. – Az emberek néha irigyek arra, aki sikeresebb náluk. De te nem engedheted meg magadnak, hogy lealacsonyodj az ő szintjükre.

Másnap reggel újra szembesültem Gergővel. Egy fontos ügyfél előtt kellett prezentálnunk együtt. Már az elején éreztem, hogy provokálni akar.

– Zsófi majd biztosan mindent elmagyaráz helyettem is – mondta félhangosan.

Vettem egy mély levegőt. – Gergő, szerintem mindketten hozzá tudunk tenni ehhez a projekthez. Mi lenne, ha most te kezdenéd?

Meglepődött. Nem számított rá, hogy átadom neki a szót. Láttam rajta a bizonytalanságot; hirtelen már nem volt olyan magabiztos.

Az ügyfél végül engem kérdezett részletekről. Gergő arcán láttam az elfojtott dühöt és csalódottságot.

Aznap délután András behívott az irodájába.

– Zsófi, tudom, hogy nehéz most neked – mondta csendesen. – De azt is látom, mennyire profin kezeled ezt az egészet. Nem gondolkoztál még azon, hogy tréninget tarts a csapatnak érzelmi intelligenciából?

Elmosolyodtam. Talán pont erre van szükségünk: hogy megtanuljunk beszélni az érzéseinkről és kezelni őket.

Este Tamással erről beszélgettem.

– Szerinted képes lennék rá? – kérdeztem bizonytalanul.
– Ha valaki, akkor te biztosan – felelte mosolyogva.

Most itt ülök a gép előtt, és azon gondolkodom: vajon hányan vannak még olyanok ebben az országban, akik nap mint nap harcolnak az irigységgel és a haraggal? Hányan mernek szembenézni vele? És vajon mi kell ahhoz, hogy végre megtanuljunk együtt élni ezekkel az érzésekkel anélkül, hogy tönkretennének minket?