Az a nap, amikor a buszmegállóban minden megváltozott

– Nem hiszem el, hogy már megint elkések! – motyogtam magam elé, miközben a buszmegállóban toporogtam, és próbáltam nem észrevenni, hogy a farmerom annyira szűk, hogy alig bírok benne levegőt venni. A reggeli rohanásban csak felkaptam az első nadrágot, amit találtam, de most már bánom. A busz már ott állt, az ajtó kinyílt, és mindenki türelmetlenül tolongott mögöttem.

– Menj már, Zsófi! – szólt rám valaki hátulról, mire összerezzentem. A hang ismerős volt: Gábor, a szomszéd srác, akit mindig is túl hangosnak tartottam.

– Próbálok! – válaszoltam ingerülten, de a farmerom egyszerűen nem engedett. Ahogy felléptem az első lépcsőfokra, éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. A nadrág szinte belém vágott, és nem tudtam tovább mozdulni.

– Segítsek? – kérdezte Gábor halkan, de már mögöttem állt, és mielőtt tiltakozhattam volna, óvatosan megtolta a hátamat. Én pedig… nos, elvesztettem az egyensúlyomat, és egyenesen a buszsofőr lábai elé estem.

A buszon csend lett. Mindenki engem nézett. A sofőr, egy idősebb hölgy, akit csak Marika néniként ismert mindenki a környéken, először csak pislogott rám döbbenten.

– Jól vagy, kislányom? – kérdezte végül.

– Igen… azt hiszem… – motyogtam vörös arccal, miközben próbáltam feltápászkodni. Gábor is lehajolt hozzám.

– Bocsánat… tényleg csak segíteni akartam – suttogta.

– Semmi baj – mondtam halkan, de legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

A busz elindult. Mindenki visszatért a telefonjához vagy az ablakon bámult kifelé, de éreztem a pillantásokat a hátamon. Leültem egy üres helyre, és próbáltam nem sírni. A farmerom még mindig szorított, és most már fájt is.

A következő megállónál felszállt egy idős néni, aki mindig ugyanott ül. Most mellém telepedett.

– Ne törődj velük, aranyom – mondta halkan. – Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben.

Csak bólintottam. De nem tudtam kiverni a fejemből a jelenetet. Vajon mindenki erről fog beszélni? Vajon anyám is megtudja majd? Otthon mindig azt hallgattam: „Zsófi, ne legyél ügyetlen! Zsófi, figyelj oda magadra!” Most pedig úgy éreztem, minden igazolódott.

A munkahelyemen sem volt jobb a helyzet. Az irodában mindenki furcsán nézett rám. Az egyik kolléganőm, Eszter odasúgta:

– Láttalak reggel… minden rendben?

– Persze – hazudtam mosolyogva. – Csak egy kis baleset.

De belül összetörtem. Egész nap azon kattogott az agyam: miért vagyok ilyen szerencsétlen? Miért nem tudok egyszerűen normális lenni?

Este hazaérve anyám már várt rám.

– Hallottam valamit a buszon történt esetről… – kezdte óvatosan.

– Nem akarok róla beszélni – vágtam rá dühösen.

– Zsófi… tudod, hogy szeretlek. De néha tényleg jobban oda kellene figyelned magadra. Miért nem veszel rendes ruhákat? Miért kell mindig sietned?

– Mert nincs időm! Mert senki sem segít! – kiabáltam vissza könnyes szemmel.

Anyám csak sóhajtott.

– Tudod mit? Inkább gyere ide…

Leültem mellé a kanapéra. Hosszú percekig csak ültünk csendben. Végül megszólalt:

– Az élet néha ilyen. Néha elbukunk. De attól még nem vagy kevesebb.

Másnap reggel Gábor várt rám a buszmegállóban.

– Sajnálom a tegnapit – mondta zavartan. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

– Tudom – feleltem halkan. – Csak… néha úgy érzem, minden ellenem van.

Gábor elmosolyodott.

– Szerintem csak túl sokat aggódsz azon, mit gondolnak mások. Néha nevetni kell magunkon is.

Elgondolkodtam ezen egész nap. Talán igaza van. Talán tényleg túl komolyan veszem magam és az életet is. Talán néha tényleg csak nevetni kellene azon is, ha a farmerom túl szűk vagy ha elesek a buszon.

Este lefekvés előtt még mindig ott motoszkált bennem a kérdés: Vajon tényleg ennyire számítanak ezek az apró kudarcok? Vagy csak mi magunk nagyítjuk fel őket? Ti mit gondoltok: tényleg ennyire fontos mások véleménye?