„A ház miatt elvesztettük egymást” – Egy testvérharc története

– A szüleink csak rád írták a házat? Akkor vége köztünk mindennek. – mondta Gábor, és a hangja úgy vágott belém, mint a kés. Ott álltunk a régi, nyikorgó parkettán, a nappali közepén, ahol gyerekként annyit játszottunk. Az ablakon át beszűrődött a júniusi napfény, de én csak a testvérem arcát láttam: kemény, eltorzult, idegen.

– Gábor, kérlek… – próbáltam megszólalni, de a torkom összeszorult. – Nem én kértem ezt. Anyáék döntöttek így. Én is csak tegnap tudtam meg.

– Persze. Mindig te voltál a kedvenc. – vágott vissza, és a szeme megtelt könnyel, de nem sírt. Gábor sosem sírt nyilvánosan. – Tudod mit? Ne is próbálj magyarázkodni. Nekem ebből elég volt.

Aztán kiviharzott az ajtón, és azóta sem láttam.

Aznap este órákig ültem a sötétben. A ház minden zuga emlékeket őrzött: a folyosón még ott voltak a gyerekkori rajzaink halvány nyomai, a konyhában anyu régi receptjei, a kertben apu gondosan ültetett rózsái. Mindenhol ott volt Gábor is – a nevetése, a csínytevései, az ölelése. Most viszont csak a csend maradt.

Másnap reggel anyu hívott.

– Beszéltél Gáborral? – kérdezte halkan.

– Igen. Nagyon haragszik. Nem tudom, mit tegyek.

– Mi csak jót akartunk… – sóhajtott anyu. – Tudod, hogy Gábor mindig is utálta ezt a házat. Te meg szeretted. Azt hittük, így lesz a legjobb mindenkinek.

– De anya, ő ezt árulásnak érzi.

– Majd megbékél… idővel.

De nem békélt meg. Hetek teltek el, majd hónapok. Gábor nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzeneteimre. Anyuék is egyre feszültebbek lettek; apu magába zárkózott, anyu pedig folyton sírt. A családi vasárnapok elmaradtak. A karácsony is csendben telt: csak hárman ültünk az asztalnál, és mindannyian tudtuk, hogy valami végleg eltört.

Egyik este, amikor már azt hittem, soha többé nem látom Gábort, váratlanul becsöngetett hozzám. Az ajtóban állt, borostásan, fáradtan.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

Bólintottam. Leültünk egymással szemben a nappaliban.

– Sokat gondolkodtam – kezdte. – Lehet, hogy igazságtalan voltam veled. De érted… egész életemben úgy éreztem, hogy mindig te vagy az első. Most megint te kaptad azt, ami mindkettőnké volt.

– Nem akartam elvenni tőled semmit – mondtam remegő hangon. – Ha akarod, eladjuk a házat és megfelezzük. Vagy… bármit csinálhatunk vele együtt.

Gábor elmosolyodott – szomorúan.

– Már mindegy. Nem a ház számít igazán… hanem az, hogy elvesztettem a testvéremet. És ezt nehéz visszacsinálni.

Sokáig ültünk csendben. Aztán felállt és elment – de most már nem haraggal, hanem valami mély szomorúsággal.

Azóta eltelt két év. Gáborral ritkán beszélünk; néha egy-egy üzenet váltunk ünnepekkor vagy születésnapokon. A házban élek továbbra is, de már nem érzem otthonomnak. Minden fal emlékeztet arra, amit elvesztettünk: nemcsak egy testvért, hanem egy egész családot.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg megérte-e mindez? Miért hagyjuk, hogy egy darab tégla és vakolat fontosabb legyen annál, amit együtt átéltünk? Vajon lehet még valaha újra egymásra találni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást – vagy örökre nyomot hagy bennünk?