Az új feleség – Egy magyar család széthullása a pénz árnyékában

– Ezt nem hiszem el! – csattantam fel, miközben a kezem remegett a hófehér boríték felett. Az asztalon ott feküdt apám esküvői meghívója, arany betűkkel: „Kovács László és Tóth Petra házasságot kötnek.” Egy hét múlva. Egy hét! – Hogy tehette ezt velem? – kérdeztem magamtól, miközben a telefon már csörgött is.

– Szilvi, láttad? – hallottam húgom, Dóri hangját a vonal másik végén. – Te tudtál erről valamit?

– Semmit! – sziszegtem. – Tegnap még azt mondta, hogy csak barátkozik valakivel a klubban. Most meg… egy hét múlva esküvő?

– Szerinted normális ez? – Dóri hangja remegett. – Petra alig idősebb nálam!

Az ablakon túl szürke, márciusi eső verte az üveget. A panelházak között sárga fények villogtak, mintha minden lakásban valami titok lappangana.

– Anyu sírva fakadna, ha ezt látná – mondtam halkan.

– Menjünk el hozzá holnap! – javasolta Dóri. – Nem hagyhatjuk ezt szó nélkül.

Másnap délután együtt álltunk apám új lakása előtt Zuglóban. A régi családi házat tavaly adta el, azt mondta, túl nagy neki egyedül. Most egy modern, liftes társasházban lakott, ahol minden steril és idegen volt számomra.

Az ajtó kinyílt, apám mosolygott ránk:

– Sziasztok, lányok! Gyertek csak be! Szeretném bemutatni Petrát.

A nappaliban egy magas, vékony nő állt. Hosszú szőke haja tökéletesen be volt sütve, körmei harsány pirosak, ruhája mintha egy divatmagazinból lépett volna elő. A mosolya széles volt, de a szemében valami hideg csillogás bujkált.

– Sziasztok! – nyújtotta felénk a kezét. – Olyan sokat hallottam rólatok Lászlótól!

Dóri csak biccentett, én pedig éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem.

– Apa, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem.

Petra azonnal felpattant:

– Persze, addig főzök egy kávét!

A konyhából máris hallatszott a kapszulás gép zúgása.

– Lányok, tudom, hogy meglepő – kezdte apám –, de Petra mellett újra fiatalnak érzem magam. Nem akarom az életem hátralevő részét magányosan tölteni.

– De miért ilyen gyorsan? – kérdezte Dóri. – Alig négy hónapja ismered!

– Az élet rövid – legyintett apám. – És Petra… ő tényleg szeret engem.

– Biztos vagy ebben? – néztem rá keményen. – Nem lehet, hogy inkább a lakásodba szeretett bele?

Apám arca elvörösödött.

– Ez sértő! Petra nem ilyen!

A konyhából ekkor visszatért Petra két csésze kávéval.

– Remélem, nem haragszotok rám – mondta édesen. – Tudom, hogy nehéz elfogadni egy új nőt apátok mellett.

– Csak szeretnénk tudni, hogy miért pont most… és miért ilyen gyorsan – válaszoltam hűvösen.

Petra sóhajtott:

– Nekem sincs könnyű múltam. Egyedülálló vagyok, a családom vidéken él, anyukám beteges. László segít nekem mindenben… és én is neki.

A következő napokban Dórival próbáltuk kideríteni, ki is ez a nő valójában. Ismerősöket kérdeztünk, utánanéztünk a Facebookon. Kiderült: Petra korábban már kétszer volt férjnél, mindkét kapcsolat viharos válással végződött. Volt egy kis szépségszalonja Kispesten, de az tavaly csődbe ment.

Az esküvő napján mégis ott álltunk a zuglói anyakönyvi hivatal előtt. Apám ragaszkodott hozzá, hogy ott legyünk. A ceremónia gyors volt és személytelen; Petra hófehér ruhában ragyogott, apám pedig úgy mosolygott rá, mint egy szerelmes kamasz.

A lagzi egy közeli étteremben volt. A rokonok suttogtak: „Ez biztos csak a pénz miatt van.” „Mit akarhat ez a fiatal nő egy nyugdíjastól?”

A vacsora alatt Petra végig apám kezét fogta és mindenkit elbűvölt bájcsevegésével. De amikor Dóri véletlenül meghallotta őt telefonálni a mosdóban, megfagyott bennünk a vér:

– …ne aggódj, anyu! Igen, már aláírta a papírokat… Persze hogy átírjuk majd a lakást is! Hidd el, nem fogják tudni megakadályozni…

Dóri remegve jött vissza az asztalhoz.

– Szilvi… ezt hallanod kell…

Aznap este nem szóltunk apámnak semmit. Hazafelé azonban már tudtuk: Petra nem szerelemből ment hozzá.

A következő hetekben apám teljesen megváltozott. Minden hétvégén wellness-hotelekbe jártak Petrával, új autót vett (természetesen közös névre), és egyre ritkábban hívott minket. Ha mégis találkoztunk vele, Petra mindig ott volt mellette.

Egy este Dóri sírva hívott fel:

– Szilvi… apa kórházba került! Sztrókot kapott!

Rohantam be hozzá a Honvédkórházba. Petra már ott ült az ágya mellett, könnyekkel küszködve.

– Olyan hirtelen lett rosszul… Annyira félek! – zokogta.

Apám alig tudott beszélni. Megfogta a kezem:

– Vigyázzatok egymásra… Petra jó ember…

Két héttel később apám meghalt.

A temetésen Petra fekete ruhában jelent meg, hatalmas napszemüveg mögé rejtve arcát. A rokonság suttogott: „Most már minden az övé…”

És tényleg: amikor az örökségről szó esett, kiderült, hogy apám minden vagyonát Petrára íratta. A lakást is. Nekünk csak néhány régi fénykép és anyánk jegygyűrűje maradt.

Dóri teljesen összeomlott:

– Ez nem lehet igaz! Hogy tehette ezt velünk?

Éjszakákon át nem tudtam aludni. Haragudtam apámra is, Petrára is… de leginkább magamra: miért nem tettem többet? Miért nem szóltam időben?

Most itt ülök a régi családi album felett és azon gondolkodom: vajon tényleg csak a pénz számít ma Magyarországon? Vagy mi hibáztunk valahol útközben? Ti mit tettetek volna a helyemben?