Otthon válogatós, anyjánál mindent megeszik – Egy házasság határán

– Ez már megint túl sós, Zsuzsi – mondja Gábor, és leteszi a kanalat. A leves gőze még ott kavarog az asztal fölött, de a szavaival mintha jeges vízzel öntött volna le. A kislányunk, Lili, zavartan néz rám, én pedig próbálok nem sírni. Minden vasárnap ez van: főzök, igyekszem, új recepteket keresek, de Gábor mindig talál valamit, ami nem tetszik neki. – Anyámnál bezzeg sosem ilyen – teszi hozzá halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam.

Nem tudom eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy csak végtelenül fáradt. Az elmúlt öt évben minden napomat átszőtte ez a harc: megfelelni Gábornak, megfelelni az anyósomnak, aki mindig tökéletesen fűszerez, mindig tudja, mit szeret a fia. Én meg csak próbálkozom. Néha úgy érzem, mintha egy láthatatlan versenyben lennék valakivel, akit sosem tudok legyőzni.

A következő hétvégén anyósomhoz megyünk ebédre. Már az előszobában érzem a húsleves illatát. Gábor arca felderül, mintha hazaérkezett volna. – Na végre valami rendes étel! – mondja nevetve, és anyja vállára teszi a kezét. Én csak állok ott, Lili kezét szorítva. Az asztalnál Gábor repetázik a rántott húsból, dicséri a krumplipürét, és még a savanyúságot is megdicséri. Anyósom rám néz egy pillanatra, és halványan elmosolyodik. Mintha azt mondaná: „Látod? Így kell ezt csinálni.”

Hazafelé csendben ülünk az autóban. Lili hátul alszik. Gábor egyszer csak megszólal: – Nem értem, nálad miért nem lehet ilyen finom minden? Ugyanazokat a recepteket használod, nem? – Próbálom visszafogni magam. – Talán mert nem ugyanaz vagyok, mint az anyád – mondom halkan. – Hát igen… – feleli Gábor vállat vonva.

Aznap este sokáig forgolódom az ágyban. Eszembe jutnak azok az évek, amikor még udvarolt nekem. Akkor mindent megevett, amit főztem. Akkor még azt mondta: „Te vagy a legjobb szakács.” Mi változott? Vagy talán sosem volt igaz? Vajon tényleg ilyen rossz vagyok? Vagy csak arról van szó, hogy sosem leszek elég jó neki?

Másnap reggel Lili odabújik hozzám a konyhában. – Anya, nekem nagyon ízlik a főztöd – mondja halkan. Megsimogatom a haját, és érzem, hogy könny szökik a szemembe. Talán csak ennyi számítana.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. A kolléganőm, Erika észreveszi rajtam a feszültséget. – Minden rendben otthon? – kérdezi óvatosan. Először csak legyintek, de aztán kibukik belőlem minden: az anyósom árnyéka, Gábor kritikái, az örökös megfelelési kényszer. Erika csak hallgat végig, majd azt mondja: – Zsuzsi, te mindent megteszel. De ha ő nem látja ezt… lehet, hogy nem benned van a hiba.

Este leülök Gáborral beszélgetni. – Szeretném, ha legalább egyszer elmondanád: miért vagy velem ennyire szigorú? Miért érzed úgy, hogy mindig össze kell hasonlítanod velem az anyádat? – kérdezem remegő hangon.

Gábor először csak néz maga elé. – Nem tudom… Talán mert nála mindig minden olyan volt, ahogy szerettem. Nála otthon éreztem magam. És… talán tőled is ezt várom.

– De én nem vagyok az anyád! – csattanok fel. – Én Zsuzsi vagyok! A feleséged! Nem versenyezni akarok vele… csak azt szeretném, ha elfogadnád azt, amit adni tudok.

Gábor hallgat. Nem mond semmit. Csak feláll és kimegy a konyhába.

Aznap este eldöntöm: nem fogok többé versenyezni az anyósommal. Nem fogom hagyni, hogy Gábor kritikái határozzák meg az önértékelésemet. Másnap reggel Lilinek palacsintát sütök reggelire – pont úgy, ahogy ő szereti: lekvárral és porcukorral.

A hétvégén Gábor ismét anyjához készül ebédre. Én most először nemet mondok: – Ma itthon maradunk Lilivel. Szeretnék vele lenni.

Gábor meglepődik, de nem vitatkozik. Lili boldogan ugrik az ölembe: – Anya, ma együtt ebédelünk?

– Igen kicsim – mosolygok rá –, ma együtt ebédelünk.

Ahogy nézem Lilit falatozni az asztalnál, rájövök: talán sosem fogom elnyerni Gábor elismerését úgy, ahogy szeretném. De talán nem is ez a legfontosabb.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat kevésnek egy örökös árnyékban? És vajon mikor jövünk rá végre: elég jók vagyunk úgy is, ahogy vagyunk?