Éva hihetetlen szüléstörténete: Egy anya ereje a váratlan fordulatok közepette
– Nem lehet, hogy most kezdődik! – suttogtam magam elé, miközben a hasamat markolva próbáltam felállni a kanapéról. Az ablakon túl tombolt a vihar, a villámok fényében minden árnyék ijesztőbbnek tűnt. Anyám hangja visszhangzott a fejemben: „Éva, miért nem hallgatsz rám soha? Mindig mindent jobban tudsz!”
A férjem, Gábor épp a konyhában veszekedett anyámmal. – Erzsi néni, kérem, most nem ez a legjobb pillanat! – hallottam, ahogy próbálja csitítani. De anyám csak hajtogatta: – Ha nem vittétek volna el az autót tegnap, most lenne mivel bemenni a kórházba! Hogy lehettek ilyen felelőtlenek?
A fájdalom egyre erősödött. Próbáltam koncentrálni a légzésemre, ahogy az előkészítő tanfolyamon tanultam, de minden gondolatomat elnyomta a félelem. Nem így képzeltem el az első gyermekem születését. Azt hittem, Gáborral kézen fogva, nyugodtan indulunk majd be a kórházba, nem pedig egy viharos éjszakán, miközben anyám minden hibámat felemlegeti.
– Gábor! – kiáltottam kétségbeesetten. – Most kell mennünk!
Gábor odarohant hozzám, arca sápadt volt az aggodalomtól. – Éva, próbálj meg nyugodt maradni! Hívom a mentőket!
Anyám közben már a szomszédot hívta át: – Pista bácsi, jöjjön gyorsan! Éva szül!
A percek óráknak tűntek. A mentők nem érkeztek. A vihar miatt minden vonal foglalt volt. Gábor remegett, anyám sírt, én pedig úgy éreztem, mintha egyedül lennék ebben az egészben. A fájdalom mindent elöntött.
– Éva, nézz rám! – szólt Gábor halkan. – Meg tudod csinálni! Itt vagyok veled.
A következő hullámnál már tudtam: nincs visszaút. A testem vette át az irányítást. Anyám végre összeszedte magát, és odajött hozzám.
– Lányom, ne haragudj… csak féltelek. Segítek.
A szomszéd Pista bácsi is ott állt tanácstalanul, de legalább tartotta a zseblámpát, mert az áramszünet miatt sötét lett a lakásban.
A következő percekben minden összemosódott. Gábor tartotta a kezem, anyám törölgette a homlokomat. Egyszer csak éreztem: jön a baba.
– Nyomj, Éva! – kiáltotta anyám.
Minden erőmet összeszedve nyomtam. A fájdalom leírhatatlan volt, de valahol mélyen tudtam: most kell erősnek lennem.
És akkor meghallottam egy halk sírást. Gábor arca felragyogott.
– Kislányunk van! – mondta könnyek között.
Anyám remegő kézzel vette át a babát. – Gyönyörű… – suttogta.
A mentők végül húsz perccel később érkeztek meg. Addigra már ott feküdtem a kanapén, karomban tartva az újszülöttemet. Az egész házban csend lett. Csak a kislányom halk szuszogása hallatszott.
A kórházban azt mondták: csoda, hogy mindketten jól vagyunk. Az orvosok is csak csóválták a fejüket: ilyen viharban ritkán indul be szülés, és még ritkábban végződik jól otthon.
Azóta is gyakran eszembe jut az az éjszaka. Anyámmal sokat beszélgettünk utána. Megértettem: nem azért bántott mindig, mert rosszat akart nekem, hanem mert féltett. Gáborral is közelebb kerültünk egymáshoz – hiszen együtt éltük át életünk legnehezebb és legszebb pillanatát.
De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Mi lett volna, ha nem vagyok elég erős? Ha nem segít egymásnak a család? Vajon hányan élnek át hasonló félelmeket és magányt egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben?
Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Vajon tényleg csak akkor derül ki, mennyi erő van bennünk, amikor már nincs más választásunk?