„Meddig tart a sötétség?” – Egy anya menekülése a családon belüli erőszak elől

– Anya, fázom… – suttogta Bence, miközben szorosan magához ölelte a húgát, Lilit. A lépcsőház hideg kövén ültem, hátamat a falnak vetettem, és próbáltam nem sírni. A kabátom alá húztam a gyerekeket, mintha ezzel megvédhetném őket mindentől, ami odakint várt ránk. Az ajtó mögött, ahonnan nemrég kizavartak minket, még mindig hallottam Paálék tévéjének halk zúgását.

– Agi, kérlek… csak egy éjszakára… – könyörögtem percekkel korábban, amikor Agi végre kinyitotta az ajtót. A szeme vörös volt a sírástól, de mögötte ott állt Paál, karba tett kézzel.

– Nem lehet, Zsófi – mondta halkan Agi. – Paál nem engedi. A gyerekek is alszanak…

– Mi is csak aludni szeretnénk! – tört ki belőlem a kétségbeesés. – Nincs hová mennünk!

Paál hangja kemény volt, mint mindig: – Ez nem a mi dolgunk. Menjetek inkább a családsegítőhöz vagy valami menedékhelyre. Nem akarok bajt a házban.

Agi lesütötte a szemét, és becsukta előttünk az ajtót. Ott maradtunk a sötét folyosón, csak a lépcsőház gyenge fényében. A gyerekek remegtek, én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy mi lesz holnap.

Az egész nap egy rémálom volt. Reggel még azt hittem, kibírom. Megint csak egy újabb nap lesz, amikor Gábor kiabál velem valami apróság miatt – hogy túl sós lett a leves, vagy hogy Bence túl hangosan nevetett. De ma este valami eltört bennem. Amikor Gábor a falhoz szorított és azt üvöltötte, hogy „haszontalan vagy”, láttam Bence arcán a rémületet. Lili sírt, én pedig tudtam: ha most nem megyek el, soha nem lesz vége.

A legfontosabb dolgokat egy szatyorba dobtam: iratok, egy váltás ruha, Bence kedvenc plüsse és Lili kockás takarója. A gyerekeket csendben öltöztettem fel, és amikor Gábor elaludt a kanapén, kiosontunk az ajtón.

A buszmegállóig futottunk. Bence kérdezte: – Anya, hová megyünk?

– Egy biztonságos helyre – hazudtam. Magam sem tudtam, hová tartunk.

Először anyám jutott eszembe, de ő már évek óta nem beszél velem. Szerinte „a férfiak ilyenek”, és nekem kellene jobban viselkednem. A testvérem Németországban él, tőle most nem kérhetek segítséget. Ezért hívtam fel Agit.

Agi volt az egyetlen barátnőm, aki mindig meghallgatott. Gyerekkorunk óta ismertük egymást; együtt jártunk iskolába, együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon. Azt hittem, rá mindig számíthatok.

Most viszont csak a hideg maradt nekünk és az üres lépcsőház.

Bence halkan sírt. Megsimogattam a fejét.

– Minden rendben lesz, kicsim – próbáltam nyugtatni őket, de magam sem hittem el.

A telefonom kijelzőjén néztem az időt: 2:43. Próbáltam végiggondolni, mit tehetnék. Menedékhely? Hallottam már róluk, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer nekem is oda kell mennem. Vajon tényleg segítenének? Vagy csak újabb ajtók csukódnak majd be előttünk?

A lépcsőház ajtaján kívül néha elhaladt egy-egy autó. Az ablakon át láttam a sárga fényeket az utcán. Eszembe jutottak Gábor szavai: „Úgysem tudsz nélkülem élni.” Vajon tényleg igaza van? Tényleg ennyire egyedül vagyok?

Agi üzenetet írt: „Sajnálom… Paál nagyon mérges lett volna. Vigyázz magatokra!”

Elolvastam újra és újra. Sajnálom… De ez most nekem kevés.

A gyerekek lassan elaludtak az ölemben. Éreztem, ahogy Lili kis keze az enyémbe csúszik álmában. Néztem őket: értük kell erősnek lennem.

Hirtelen lépteket hallottam fentről. Egy idős néni jött le pizsamában és köntösben.

– Jaj kislányom, mi történt? – kérdezte ijedten.

– Csak… nincs hová mennünk ma éjjel – mondtam halkan.

A néni rám nézett, majd a gyerekekre.

– Gyertek be hozzám egy teára – mondta végül csendesen.

Aznap éjjel ott aludtunk nála a kanapén. Nem volt sok helye, de meleg volt és biztonságos.

Másnap reggel együtt hívtuk fel a családsegítőt. Megígérték, hogy segítenek lakást találni és jogi tanácsot adnak.

Azóta eltelt három hónap. Egy kis albérletben lakunk Bencével és Lilivel. Minden nap nehéz: kevés pénzből élünk, sokszor félek Gábortól is, de legalább már nem kell minden zajra összerezzenniük a gyerekeimnek.

Agi néha ír nekem üzenetet, de már nem tudok ugyanúgy bízni benne. Néha azon gondolkodom: vajon én is becsukhattam volna valaha valaki előtt az ajtót? Vagy tényleg ilyen közönyös lett a világ?

„Ha egyszer valaki segítséget kér tőled az éjszaka közepén… te mit tennél? Vajon tényleg mindenki csak magára számíthat?”