Egy család romjai – Egy fiú vallomása a hűtlenség és elhagyás után

– Ne merj elmenni, apa! – kiáltottam, miközben a cipőjét húzta fel a folyosón. A hangom remegett, a szívem a torkomban dobogott. Anyám sírt a nappaliban, arcát a tenyerébe temetve. A lakásban fojtogató volt a csend, csak a zokogás és apám dühös szuszogása törte meg.

– Menj vissza a szobádba, Marci! – szólt rám apám, olyan hideg hangon, amit sosem hallottam tőle. – Ez nem rád tartozik.

– De rám tartozik! – ordítottam vissza. – Én is itt élek! Én is a családhoz tartozom!

Anyám ekkor felemelte a fejét, vörös volt a szeme. – Laci, kérlek… ne menj el. Hibáztam, de…

Apám félbeszakította: – Hibáztál? Ez nem egy hiba volt, Ági! Ez árulás! Hónapok óta hazudsz nekem. És te – fordult felém –, ne próbálj közénk állni!

Ott álltam, tizenkét évesen, pizsamában, mezítláb a hideg parkettán. Minden addigi biztonságom egy pillanat alatt semmivé foszlott. Apám becsapta maga mögött az ajtót. A csend után csak anyám zokogása maradt.

Aznap este minden megváltozott. Anyám egész éjjel sírt. Másnap reggelre mintha tíz évet öregedett volna. A reggeli kakaó helyett csak egy bögre hideg víz várt az asztalon.

– Marci… – kezdte halkan –, tudom, hogy haragszol rám. De kérlek… próbáld megérteni.

– Nem akarom megérteni! – vágtam rá dühösen. – Miért kellett ezt csinálnod? Miért pont most? Miért pont nekünk?

Anyám csak nézett rám üres tekintettel.

A következő hetekben minden szétesett. Apám nem jött haza többet. Néha felhívott, de csak röviden beszélt velem: „Tanulj rendesen! Segíts anyádnak!” Mintha már nem is lettem volna fontos neki.

Az iskolában is mindenki tudta, mi történt. A szomszédok suttogtak, a barátaim kerültek. Egyedül Gergő maradt mellettem, de ő sem tudott mit mondani.

Egy este anyám telefonja csörgött. Láttam az arcán, hogy ki az: Tamás, az a férfi, akivel mindent tönkretett. Hallottam, ahogy suttogva beszélnek. Dühömben becsaptam az ajtót.

– Marci! – kiáltott utánam anyám.

– Hagyj békén! – üvöltöttem vissza.

Onnantól kezdve egyre később jártam haza. Először csak sétáltam a panelházak között Újpesten, aztán Gergővel elkezdtünk bandázni a játszótéren. Egy idő után csatlakozott hozzánk Zoli is, akinek már voltak „menőbb” haverjai.

– Gyere velünk, Marci! – mondta Zoli egy este. – Csak egy kis poén lesz.

Először csak csikkeket loptunk a trafikból, aztán egyre nagyobb dolgokat próbáltunk ki: energiaitalokat, csokikat. Egyik este Zoli azt mondta:

– Van egy ötletem. Az egyik lakó most kapott új tévét. Csak be kell menni…

Nem akartam belemenni, de valahogy úgy éreztem: mindegy már. Otthon úgyis minden tönkrement.

Aznap este lebuktunk. A rendőrök vittek be minket a kerületi kapitányságra. Ott ültem egy rideg szobában, amikor apám jelent meg az ajtóban.

– Hát idáig jutottunk? – kérdezte fojtott hangon.

– Nem érdekel már semmi – feleltem dacosan.

Apám leült velem szemben.

– Tudod mi fáj a legjobban? Hogy azt hittem, te legalább más leszel…

Nem szóltam semmit. Csak néztem magam elé.

Végül apám elintézte, hogy ne legyen nagyobb bajom az ügyből. De onnantól kezdve alig beszéltünk egymással. Anyám is egyre jobban bezárkózott. Tamás persze hamar lelépett; anyám ott maradt egyedül velem és a bűntudatával.

A gimiben már senki sem szólt hozzám szívesen. A tanárok is csak fejcsóválva néztek rám: „Ez az a fiú…” Egyedül Gergő maradt mellettem, de ő is egyre inkább eltávolodott.

Egy nap anyám összeesett otthon. Kórházba került; idegösszeomlás volt az orvosi papíron. Akkor először éreztem igazi félelmet: mi lesz velem? Ki fog rám vigyázni?

Apám ekkor újra megjelent az életemben.

– Marci… tudom, hogy haragszol rám is – mondta csendesen –, de most segítenünk kell anyádnak.

– Minek? Úgyis mindent elrontott…

– Lehet… de ő az anyád. És én… én sem voltam tökéletes apa.

A kórházi folyosón ülve először beszélgettünk őszintén hosszú idő után.

– Tudod, Marci… amikor elmentem, azt hittem, ezzel mindenki jobban jár majd. De rájöttem: nincs olyan döntés, amivel ne bántanánk valakit.

– Miért nem próbáltad megmenteni? – kérdeztem halkan.

– Próbáltam… de néha már túl késő.

Anyám lassan felépült; de sosem lett már ugyanaz az ember. Évekig tartott, mire újra tudtunk egymással normálisan beszélni otthon.

A gimnázium végén apám új családot alapított; lett egy féltestvérem is. Anyám magányosan élt tovább egy kis zuglói lakásban; én pedig próbáltam megtalálni önmagamat ebben az egész káoszban.

Sok év telt el azóta. Most már felnőtt vagyok; saját családom van. De még mindig érzem néha azt az ürességet belül: vajon lehet-e igazán megbocsátani? Vajon lehet-e újra bízni valakiben?

Néha visszagondolok arra az éjszakára, amikor apám elment. Vajon ha akkor máshogy viselkedem… ha jobban odafigyelek… ha nem haragszom annyira… más lett volna minden?

De talán nem is ez számít igazán. Talán csak az számít: képesek vagyunk-e tanulni abból, amit elrontottak előttünk?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán megbocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?