Az árnyékban: Egy élet a nővérem mögött

– Miért nem tudsz végre segíteni a nővérednek? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni remegő kezeimet a bögre mögött. A konyhában terjengő húsleves illata sem tudta elnyomni a feszültséget, ami minden vasárnap délután körbelengte a lakást.

– Anya, harmincéves vagyok. Nem vagyok már gyerek – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni.

– De te sosem érted meg, hogy Zsuzsi mennyit tett érted! Mindig csak magadra gondolsz! – folytatta, hangja egyre élesebbé vált.

Zsuzsi, a nővérem, ott ült velem szemben. Szép volt, okos, mindig mindenki példaképe. Már gyerekkorunkban is ő volt az első mindenben: kitűnő tanuló, zongoraversenyek győztese, anyám büszkesége. Én voltam a csendes, visszahúzódó húg, aki inkább könyvekbe temetkezett és rajzolgatott a sarokban.

Emlékszem, amikor tízéves voltam, Zsuzsi elvitte az első helyezést az iskolai szavalóversenyen. Anyám akkor is csak őt ölelte meg, nekem odavetett egy halvány mosolyt: „Majd legközelebb.” De legközelebb sem jött el soha.

Most, húsz évvel később, ugyanazokat a mondatokat hallgatom. Zsuzsi férje elhagyta őt két gyerekkel, és anyám szerint nekem kötelességem segíteni neki – pénzzel, idővel, mindennel. Mintha az én életem nem számítana.

– Zsuzsi felnőtt nő – mondtam halkan. – Én is az vagyok. Miért kell mindig nekem mindent feladnom?

Anyám arca eltorzult a haragtól.

– Mert ő mindig ott volt neked! Amikor beteg voltál, ő vigyázott rád! Amikor apád meghalt, ő tartotta benned a lelket!

Zsuzsi lesütötte a szemét. Tudtam, hogy ő sem akarja ezt a helyzetet. De sosem mondott ellent anyánknak. Mindig is ő volt a jó kislány.

A családi ebéd után hazamentem a kis albérletembe Zuglóban. Az ablakon át néztem az esőt, és azon gondolkodtam: vajon tényleg tartozom valamivel Zsuzsinak? Vagy csak anyám nem tudja elengedni azt a képet, hogy én vagyok a gyenge láncszem?

A munkahelyemen sem könnyű. A főnököm, Gábor gyakran mondogatja: „Több önbizalom kellene, Anna!” De hogyan legyen önbizalmam, ha egész életemben azt hallgattam, hogy nem vagyok elég jó?

Egyik este Zsuzsi felhívott.

– Anna, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze – válaszoltam fáradtan.

– Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek anyával. Tudom, hogy nehéz neked is…

– Zsuzsi, te sosem mondod meg neki, hogy elég! Mindig mindent ráhagyunk…

– Félek tőle – vallotta be halkan. – Mindig azt hittem, ha jó leszek, akkor szeretni fog…

Elhallgattunk. Mindketten ugyanazt éreztük: sosem voltunk elég jók neki.

Aznap este elővettem egy régi rajzfüzetemet. Elkezdtem rajzolni egy képet: két lány áll egymás mellett egy árnyékban. Az egyik mosolyog, a másik arca alig látszik. Rájöttem: ez vagyok én és Zsuzsi.

Másnap reggel bementem anyámhoz.

– Anya – kezdtem remegő hangon –, szeretném, ha meghallgatnál. Nem akarom többé azt érezni, hogy csak akkor vagyok jó, ha mindent feladok Zsuzsiért. Szeretlek titeket, de nekem is van életem.

Anyám először csak nézett rám döbbenten.

– Hogy beszélsz velem? – kérdezte sértetten.

– Úgy beszélek veled, mint egy felnőtt nő – feleltem. – És szeretném, ha végre engem is annak látnál.

Nem lett könnyebb utána sem. Anyám napokig nem szólt hozzám. Zsuzsi viszont másnap átjött hozzám egy üveg borral.

– Büszke vagyok rád – mondta csendesen. – Bárcsak én is ki tudnék állni magamért.

Sokat sírtunk azon az estén. Először beszéltünk őszintén arról, mennyire fájt mindkettőnknek anyánk elvárása.

Azóta lassan változik valami köztünk. Anyám még mindig nehezen fogadja el az új helyzetet, de már nem követel annyit tőlem. Zsuzsival pedig végre testvérek lettünk – nem riválisok.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon tényleg szabad-e önmagamnak lennem? Vagy örökre anyám árnyékában maradok?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet valaha igazán szabadulni egy ilyen családi örökségtől?