„Anyósom árnyékában: Egy magyar meny naplója a családi harcmezőn”

– Réka, ezt a ruhát tényleg fel akarod venni? – Anyósom, Margit néni hangja élesen hasított végig a nappalin, ahol épp a tükör előtt álltam. A kezem remegett, ahogy a derekamon igazgattam a halványkék ruhát. – Szerintem ez legalább tíz kilót rád tesz! – folytatta, miközben Gábor, a férjem, csak némán bámulta a telefonját.

Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem először igazán: ebben a lakásban sosem leszek otthon. Pedig ez volt az első közös otthonunk Gáborral – egy kétszobás panel Zuglóban, amit hitelre vettünk, és amíg fel nem újítjuk a saját lakásunkat, Margit nénihez kellett költöznünk. Az első napokban még próbáltam alkalmazkodni. Udvariasan mosolyogtam, segítettem főzni, sőt még azt is eltűrtem, hogy minden reggel beleszólt abba, hogyan készítem el a kávét. De ahogy teltek a hetek, Margit néni kritikái egyre élesebbek lettek.

– Réka, nálunk nem szokás így elpakolni a tányérokat! – szólt rám egy vasárnapi ebéd után. – És aztán csodálkozol, hogy Gábor nem eszik rendesen! – tette hozzá gúnyosan.

Gábor ilyenkor csak vállat vont. – Anyám ilyen, ne vedd magadra – mondta este az ágyban, miközben én csendben sírtam a párnámba. De hogyan ne vegyem magamra? Minden nap újabb és újabb frontot nyitott ellenem: egyszer a főztöm volt túl sós, máskor túl ízetlen; ha takarítottam, akkor szerinte nem elég alaposan; ha pihentem, akkor lusta voltam.

A legrosszabb az volt, amikor a lakásunk felújításáról kezdett beszélni. – Réka, minek nektek ekkora lakás? Két embernek bőven elég egy másfél szobás is! – mondta lekezelően. – És különben is, Gábor sosem volt jó az ilyen dolgokban. Majd én segítek eldönteni, milyen csempét vegyetek! – jelentette ki olyan természetességgel, mintha ő fizetné az egészet.

Egyik este már nem bírtam tovább. – Gábor, kérlek, beszélj anyáddal! Nem bírom ezt tovább! – könyörögtem neki sírva. Ő csak sóhajtott. – Tudod jól, hogy apám halála óta egyedül van. Ha most is elveszítene…

– De én vagyok a feleséged! – vágtam közbe kétségbeesetten. – Nem akarom választás elé állítani, de nem élhetünk így!

Másnap Margit néni úgy tett, mintha semmi sem történt volna. De amikor Gábor elment dolgozni, odajött hozzám a konyhában.

– Réka, tudom ám, hogy te uszítod Gábort ellenem. De ne feledd: én vagyok az anyja! – mondta halkan, de olyan hidegen, hogy beleborzongtam.

– Nem akarok harcolni magával – válaszoltam remegő hangon. – Csak szeretném, ha tiszteletben tartaná a döntéseinket.

– Tisztelet? Majd ha lesz mire! Egyelőre csak azt látom, hogy mindent elrontasz! – csattant fel.

Aznap este felhívtam anyukámat. – Anya, nem bírom tovább…

– Kislányom, próbálj meg nem foglalkozni vele! Tudod jól, milyen egyes anyósok…

– De mi lesz így velünk? Mi lesz a házasságommal? – zokogtam.

A következő hetekben Margit néni mindent megtett, hogy ellehetetlenítse az életemet. Egyik nap szóvá tette Gábornak: – Fiam, Réka egész nap csak fekszik! Biztos vagyok benne, hogy nem lesz jó anya!

Ekkor már terhes voltam. A hormonok miatt amúgy is érzékenyebb voltam mindenre. Egy este Gáborral összevesztünk.

– Miért nem állsz ki mellettem? Miért mindig engem hibáztat mindenért? – kiabáltam rá.

– Mert nem akarok választani köztetek! – vágta vissza dühösen.

– De muszáj lesz! Vagy az anyádnak engedsz mindig, vagy nekünk lesz végre saját életünk!

A veszekedés után napokig alig beszéltünk egymással. Margit néni ezt persze kihasználta: minden reggel bejött a szobánkba valami ürüggyel – egyszer csak azért, hogy „megnézze”, jól vagyok-e; máskor azért, hogy „véletlenül” ottfelejtse a porszívót.

Egyik délután váratlanul betoppant Gábor húga is, Dóri. Ő mindig Margit néni oldalán állt.

– Réka, te tényleg azt hiszed, hogy anyu csak úgy lemond Gáborról miattad? Álmodozol! – mondta gúnyosan.

– Nem akarom elvenni tőle Gábort… Csak szeretném végre azt érezni, hogy tartozom valahová…

Dóri csak legyintett. – Majd ha lesz gyereked, megérted!

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De Margit néni még rátett egy lapáttal: elkezdte felhívogatni Gábort munkaidőben is.

– Fiam, Réka biztos nem főzött neked ebédet! Gyere át hozzám enni! – hallottam meg egyszer véletlenül a telefonban.

Aznap este már nem bírtam tovább. Összepakoltam pár ruhát és átmentem anyukámhoz.

– Nem mehetek vissza oda! Vagy én vagy Margit néni! – jelentettem ki Gábornak telefonon.

Csend lett a vonalban.

– Szeretlek… de nem tudom…

– Akkor gondolkodj el rajta! – mondtam sírva és letettem.

Két nap múlva Gábor megjelent anyám ajtajában egy csokor virággal és könnyes szemmel.

– Sajnálom… Megpróbálok kiállni melletted… De kérlek… próbálj meg türelmesebb lenni anyámmal!

– Én már mindent megtettem… Most rajtad a sor!

Végül kompromisszum született: amíg tart a felújítás, külön maradunk. Margit néni persze megsértődött és hetekig nem beszélt velünk.

Most már saját lakásunkban élünk. De Margit néni árnyéka még mindig ott lebeg felettünk: hetente többször hívogatja Gábort; ha átjön látogatóba, mindenbe beleszól; ha nem engedjük be rögtön vagy nem főzök neki kávét úgy ahogy szereti, megsértődik.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha igazi béke egy ilyen családban? Vagy örökre választani kell anya és feleség között? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny… vagy Margit néni lépi át újra és újra azt a bizonyos határt?