Szeretni vagy megfelelni? Magda története a családi elvárások súlya alatt

– Magda, te sosem leszel elég jó az én fiamnak! – csattant fel Irén néni, miközben a vasárnapi húsleves gőze szinte fojtogatta a levegőt. Ott ültem az asztalnál, a kanalat szorongatva, és éreztem, ahogy minden szó egy újabb szilánkot vág belém. A férjem, Gábor, csak némán bámulta a tányérját. Nem szólt közbe. Soha nem szólt közbe.

Aznap délután, amikor hazaértünk a panelba, ahol együtt laktunk, Gábor leült mellém a kanapéra. – Tudod, hogy anyám csak jót akar – mondta halkan. – Meg kell próbálnod jobban kijönni vele.

Akkor már hónapok óta tartott ez az őrlődés. Irén néni minden alkalmat megragadott, hogy éreztessen velem valami hiányt: nem főzök elég jól, nem vasalok elég szépen, nem vagyok elég gondoskodó. A legrosszabb az volt, hogy Gábor sosem állt ki mellettem. Mindig csak azt mondta: „Anyám ilyen. Fogadd el.”

A szüleim vidéken éltek, ritkán láttam őket. Anyám mindig azt mondta: „Magda, ne hagyd magad! Egy nőnek is van méltósága.” De én féltem. Féltem attól, hogy ha nemet mondok Irén néninek, elveszítem Gábort is.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, felhívtam a húgomat, Katát.
– Nem bírom tovább – suttogtam bele a telefonba.
– Mi történt megint?
– Irén néni ma azt mondta Gábornak, hogy jobb nőt is találhatna magának. És Gábor csak hallgatott…
– Magda! Ez nem normális! Miért hagyod?
– Mert szeretem Gábort…
– De magadat szereted-e még?

Ez a kérdés napokig visszhangzott bennem. Magamat szeretem-e még? Egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem önmagam ebben a harcban.

A következő vasárnap újabb vihar jött. Irén néni bejelentette: – Jövő héten nálam lesz az egész család. Magda, te főzöl!

Megdermedtem. Soha nem főztem még húsz emberre. Gábor rám nézett: – Meg tudod csinálni – mondta biztatónak szánt hangon, de én csak azt hallottam ki belőle: „Nincs választásod.”

A hét minden napján görcsben volt a gyomrom. Reggelente sírva mentem dolgozni az irodába, este pedig recepteket bújtam. Amikor eljött a nagy nap, mindent előkészítettem: töltött káposzta, rántott hús, krumplipüré, sütemények. A család megérkezett. Irén néni végigjárta az asztalt, mindent megkóstolt.

– Hát… lehetett volna jobb is – mondta végül.

A többiek zavartan hallgattak. Gábor lesütötte a szemét.

Aznap este összeomlottam. Zokogva ültem a fürdőszobában. Gábor bejött utánam.
– Magda… kérlek…
– Mit kérsz tőlem? Hogy legyek valaki más? Hogy sose legyek elég jó?
– Csak próbálj meg alkalmazkodni…

Akkor először mondtam ki hangosan:
– Nem akarok többé alkalmazkodni! Nem akarok minden nap attól rettegni, hogy mikor mondja ki valaki: kevés vagyok!

Gábor némán állt az ajtóban. Láttam rajta: nem érti. Vagy nem akarja érteni.

Aznap éjjel nem aludtam. Hajnalban felhívtam anyámat.
– Anya… hazamehetek egy időre?
– Mindig hazavárunk, Magdikám.

Másnap összepakoltam néhány ruhát és elmentem. Gábor nem próbált visszatartani.

Otthon vidéken újra megtaláltam magamban valamit abból a lányból, aki valaha voltam. Anyám ölelése gyógyította a sebeimet. Kata minden este átjött beszélgetni.

Hetek teltek el így. Gábor egyszer sem hívott fel. Irén néni viszont írt egy üzenetet: „Remélem, most boldog vagy.”

Nem tudtam rá válaszolni.

Egyik este apám leült mellém a verandán.
– Tudod, Magda – kezdte –, az életben néha választanunk kell: mások kedvéért élünk vagy önmagunkért. De ha mindig csak másoknak akarunk megfelelni, egyszer csak eltűnik az arcunk a tükörből.

Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon lehet-e úgy szeretni valakit – akár egy férjet –, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Vajon tényleg bűn nemet mondani arra, ami fáj?

Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek. Még mindig fáj minden emlék, de már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy nemet mondtam arra az életre, amit mások szántak nekem.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat is megőrizzük?