Árnyékban élni: Egy magyar család drámája a gondoskodás terhe alatt

– Miért nem szóltál előbb, Zsuzsi? – hallom a nővérem, Katá hangját, ahogy az ajtóban áll, karba tett kézzel, szemében harag és félelem keveréke. – Miért mindig csak akkor szólsz, amikor már baj van?

A kórházi ágyon fekszem, a plafont bámulom. A fehér neonfény hidegen csillan a szemembe. A hasam még mindig sajog a műtét után. Minden mozdulat fáj. De nem ez fáj igazán. Hanem az, hogy megint csendben tűrtem, amíg majdnem végzetes lett.

– Nem akartam terhelni senkit – suttogom. – Tudod, mennyi dolgotok van otthon is.

Kata leül mellém. A hangja most már halkabb, de még mindig remeg.

– Mindig ezt mondod. De mi lesz veled? Mi lesz velünk, ha te kidőlsz? Ki viszi haza a nagymamát? Ki főz? Ki mos? Ki tartja össze ezt az egész családot?

A könnyeim végigcsorognak az arcomon. Nem akarom, hogy lássa. Gyerekkorom óta próbálok erős lenni. Amióta anya elment egy másik férfihoz, apám pedig Németországba költözött dolgozni, csak mi maradtunk: én, Kata és a nagymama. Meg most már a férjem, Gábor is.

A nővér belép, rutinos mozdulattal cseréli az infúziót.

– Hozhatok valamit? – kérdezi kedvesen.

– Egy pohár vizet – mondom halkan.

Kata feláll, az ablakhoz megy. Kint szürke novemberi délután van. A fák kopaszak, az udvaron egy mentőautó áll. Minden olyan kilátástalan.

– Gábor hol van? – kérdezem végül.

– Otthon van a nagymamával. Próbálja megetetni. Tegnap is egész este csak velem veszekedett telefonon, hogy miért nem tudsz jobban vigyázni magadra. Hogy miért mindig te csinálsz mindent.

Elfordítom a fejem. Gábor jó ember. De ő is fáradt már. Amióta elvesztette az állását a gyárban, csak alkalmi munkákból élünk. Én meg három műszakban dolgoztam a Sparban, aztán otthon főztem, mostam, ápoltam a nagymamát. És közben mindenki azt várta tőlem, hogy mosolyogjak.

A nővér visszajön a vízzel.

– Köszönöm – mondom neki.

– Pihenjen sokat – mondja kedvesen. – A családja várja magát otthon.

De vajon tényleg várnak? Vagy csak azt várják, hogy újra mindent én csináljak?

Kata leül mellém.

– Zsuzsi… emlékszel még arra a nyárra, amikor anyu elment?

Bólintok. Tizenhárom éves voltam. Anyám egy reggel bejelentette, hogy szerelmes lett egy másik férfiba. Elment, és soha többé nem jött vissza hozzánk lakni. Apám akkor már félig külföldön élt. Mi meg ott maradtunk ketten Katával és a nagymamával a régi zuglói lakásban.

– Akkor is te tartottad össze mindent – mondja Kata halkan. – Mindig te főztél nekem rántottát, te mostad ki a ruháimat…

– Mert valakinek kellett – vágok közbe keserűen.

– De most már nem vagyunk gyerekek! – csattan fel hirtelen. – Neked is jogod lenne élni! Nem csak túlélni!

Elhallgatunk. A folyosón kiabálás hallatszik: valaki nem akarja bevenni a gyógyszert. Egy pillanatra úgy érzem magam, mint otthon: mindenki velem akarja megoldatni a problémáit.

Másnap reggel Gábor jön be hozzám. Karikás szemekkel ül le az ágyam szélére.

– Hogy vagy? – kérdezi halkan.

– Fáj… de túl fogom élni.

– A nagymama egész éjjel engem hívott. Nem tudtam aludni tőle…

– Sajnálom…

– Ne sajnáld! – mondja hirtelen dühösen. – Az egész életed csak bocsánatkérésből áll! Mindig csak bocsánatot kérsz azért, hogy létezel!

Elfordulok tőle. Sírni szeretnék, de már nincs könnyem.

– Mi lesz most velünk? – kérdezem végül.

– Nem tudom… – sóhajt fel Gábor. – De így nem mehet tovább. Vagy elmegyünk innen vidékre, vagy keresünk valami segítséget a nagymamához…

Felnézek rá.

– És ha egyik sem sikerül? Ha minden marad így?

Gábor vállat von.

– Akkor előbb-utóbb valamelyikünk belehal ebbe…

A szavak ott maradnak köztünk a levegőben.

A következő napokban Kata és Gábor felváltva járnak be hozzám. A nagymama egyszer telefonál: sírva könyörög, hogy menjek haza hozzá.

– Nem tudok nélküled élni! – zokogja a kagylóba. – Ezek ketten nem értenek semmit! Csak te tudod, hogyan kell főzni azt a levest!

Próbálom nyugtatni.

– Mama… most pihennem kell… Kata is tud főzni…

– De ő sose úgy csinálja! És Gábor is csak mindent összekever!

Leteszem a telefont és sírok. A nővér bejön, megsimogatja a vállam.

– Nehéz lehet…

Bólintok.

Hazamegyek egy hét múlva. A lakásban feszültség vibrál: Gábor idegesen pakolgatja a szatyrokat, Kata mosogat, a nagymama az ágyban fekszik és panaszkodik.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezi tőlem szemrehányóan.

– Kórházban voltam, mama…

– De hát nekem is fáj mindenem! Nekem ki segít?

Gábor rám néz: – Látod? Ezért mondtam…

Este összeveszünk Katával.

– Nem bírom tovább! – kiabál rám. – Mindent rád hagynak! Én is dolgozom egész nap! Miért nem lehet egyszer segítséget kérni?

– Kitől? Az önkormányzattól? Tudod mennyit kell várni egy gondozóra? És ki fizeti ki?

Kata sírva fakad.

Gábor csendben ül az asztal mellett.

Másnap reggel levelet találok az asztalon: „Elmentem anyuhoz vidékre pár napra. Ne keressetek.” Kata írta.

Egyedül maradok Gáborral és a nagymamával. Aznap este Gábor összeomlik:

– Zsuzsi… én szeretlek téged… de ezt nem bírom tovább… vagy te választasz engem és magadat… vagy mindketten elveszítjük egymást ebben az örökös önfeláldozásban…

Csak nézem őt némán. A nagymama kiabál a szobából:

– Zsuzsi! Hol vagy már?!

Felállok és kimegyek hozzá. Megsimogatom az arcát.

– Itt vagyok mama…

Aznap éjjel nem alszom semmit. Hajnalban kimegyek az erkélyre, nézem Budapest fényeit és arra gondolok: vajon hány nő él még így ebben az országban? Hányan adják fel magukat nap mint nap másokért?

Reggel Gábor csomagolni kezd.

– Elmegyek pár napra Pécsre dolgozni – mondja halkan. – Gondold át addig: akarsz-e így élni tovább?

Bólintok.

A nagymama egész nap panaszkodik: fáj itt, fáj ott, senki sem szereti már igazán.

Este leülök az ágy szélére és sírok csendben.

Másnap reggel Kata visszajön vidékről. Megölel némán.

– Bocsánatot kérek…

Csak bólintok.

Azóta eltelt két év. A nagymama már nincs velünk; csendesen elment egy téli hajnalon. Gáborral új életet kezdtünk vidéken; egy kis házat vettünk hitelre Szekszárd mellett. Néha még mindig álmodom arról a zuglói lakásról, ahol mindenki csak várt tőlem valamit…

De most már néha megkérdezem magamtól: „Zsuzsi, hogy vagy?” És néha válaszolok is magamnak: „Jól vagyok.” Vagy legalábbis jobban.

Ti mit gondoltok: meddig lehet bírni mások terhét cipelni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat? Vajon tényleg kötelességünk mindent feladni azokért, akiket szeretünk?