Fiam egy gyermekes nőt vett feleségül: Hogyan lettünk igazi család

– Anyu, szeretném, ha megismernéd Zsuzsit és a kislányát, Lucát – mondta a fiam, Gergő egy szombat délután, miközben a konyhában főztem a húslevest. A kanál megállt a kezemben. Azt hittem, csak egy új barátnő, de amikor hozzátette: „Ők most már hozzám tartoznak”, valami összeszorult bennem.

Nem tudom, miért volt bennem félelem. Talán mert mindig is azt képzeltem, hogy majd egyszer lesz egy menyem, akivel együtt főzünk karácsonykor, és egy unokám, akit a saját véremnek érezhetek. De most itt volt Zsuzsi, egy elvált nő, egy ötéves kislánnyal. A férjem, Laci csak annyit mondott: „Ha Gergő boldog, nekünk is annak kell lennünk.” De a hangjában ott bujkált a bizonytalanság.

Az első találkozás feszengős volt. Zsuzsi kedvesen mosolygott, Luca pedig az asztal alatt rugdosta a széket. Próbáltam beszélgetni vele:
– Szia Luca, szereted a palacsintát?
A kislány rám sem nézett. Zsuzsi zavartan elnézést kért: „Bocsánat, még nehezen nyílik meg idegenek előtt.”

Aznap este Laci rám nézett:
– Szerinted jó ötlet ez? Nem lesz ez túl bonyolult?
– Nem tudom – sóhajtottam. – De Gergő boldog. Talán nekünk is meg kell tanulnunk elfogadni.

Az esküvő gyorsan jött. Egy kis teremben tartották Zuglóban, csak a szűk család. Luca fehér ruhában állt Zsuzsi mellett, és amikor Gergő kimondta az igent, láttam a szemében azt a ragyogást, amit gyerekkorában is láttam, amikor először biciklizett egyedül.

A lakodalom után mindenki hazament. Mi is csendben ültünk Lacival a nappaliban.
– Most már tényleg család vagyunk – mondta halkan.
– Igen – válaszoltam –, de még nem érzem magam annak.

Az első közös karácsony volt a legnehezebb. Zsuzsiék nálunk töltötték az estét. Luca eleinte csak Gergő mellett ült, de amikor meglátta a fa alatt a játék babakocsit, amit neki vettünk, felcsillant a szeme.
– Ez az enyém? – kérdezte halkan.
– Igen, Luca – mondtam mosolyogva. – Remélem, tetszik.
A kislány odaszaladt hozzám és átölelt. Akkor először éreztem azt, hogy talán tényleg lehetünk család.

De nem ment minden simán. Tavasszal Luca anyák napi ünnepségére hívtak minket az óvodába. Zsuzsi nem tudott eljönni munka miatt, így Gergő vitt el engem. Az óvónéni bemutatta Lucát: „És most Luca következik, aki az anyukájának és a nagymamájának mond verset.” Luca rám nézett, és remegő hangon kezdte el:
„Nagymama, nagymama,
szeretlek nagyon,
köszönöm, hogy mindig
fogod a kezem.”

A könnyeimet alig tudtam visszatartani. Hazafelé Gergő megszorította a kezem:
– Köszönöm, anya.
– Én köszönöm – suttogtam –, hogy ilyen családot adtál nekem.

De Laci nehezebben oldódott fel. Egy este Luca véletlenül összetörte Laci kedvenc porcelán bögréjét. Laci felkiáltott:
– Nem lehetne egy kicsit óvatosabb? Ez nem játék!
Luca sírva fakadt és Zsuzsi magához ölelte.
– Apa! – szóltam rá halkan. – Ő még csak gyerek.
Laci később bocsánatot kért Lucától, de láttam rajta: még mindig keresi a helyét ebben az új családban.

Nyáron elmentünk együtt Balatonra. Ott történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egy délután Luca eltűnt a strandon. Pánikban rohantunk végig a parton, kiabáltuk a nevét. Végül egy idős néni szólt: „Ott van a fagylaltosnál!” Luca sírva jött vissza hozzánk:
– Nem találtalak titeket…
Laci lehajolt hozzá és átölelte:
– Ne haragudj ránk! Mi vagyunk a hibásak, hogy nem figyeltünk jobban rád.
Attól a naptól kezdve Laci is másképp nézett Lucára.

Őszre már természetes volt, hogy Luca nálunk alszik hétvégente. Együtt sütöttünk pogácsát, tanítottam kötni. Egyszer csak azt vettem észre: már nem számít, hogy nem én szültem őt. A szeretet nem vér szerinti kérdés.

Most itt ülök az ablakban, nézem Lucát és Gergőt az udvaron labdázni. Zsuzsi mellettem ül és mosolyog.
– Köszönöm – mondja halkan –, hogy elfogadtatok minket.
– Mi köszönjük – válaszolom –, hogy megtanítottatok szeretni másképp is.

Néha elgondolkodom: vajon hány család van még Magyarországon, ahol hasonló nehézségekkel küzdenek? Vajon tényleg csak vér szerinti kötelék lehet igazi családot teremteni? Vagy elég hozzá egy kis nyitottság és sok-sok szeretet?