Öt év hallgatás: Egy kölcsön, ami szétszakította a családomat

– Meddig fogunk még úgy vacsorázni, mintha minden rendben lenne? – kérdezte anyám, miközben a kanalát letette a tányér szélére. A leves gőze még ott kavargott az asztal fölött, de a szobában már rég megfagyott a levegő.

Nem néztem rá. A férjem, Gábor, csendben kanalazott tovább, mintha nem hallotta volna. Az asztalnál ülő kislányunk, Lili, csak a borsót számolgatta a tányérján. Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul – öt éve minden vacsora ilyen: tele ki nem mondott szavakkal, feszültséggel, és egyetlen nagy titokkal.

Öt évvel ezelőtt Gábor szülei, Marika néni és Pista bácsi, hozzánk fordultak. Akkoriban épp eladtuk a régi lakásomat, és volt egy kis megtakarításunk. Ők bajba kerültek: Pista bácsi elvesztette a munkáját, Marika néni beteg lett. Gábor kérte, hogy segítsünk nekik. Nem volt kérdés: adtunk nekik kétmillió forintot. Akkor azt mondták, amint tudják, visszaadják.

Azóta sem jött vissza semmi. Először csak hónapok teltek el, aztán évek. Eleinte Gábor is feszengve emlegette, de egy idő után már csak legyintett: „Anyámék úgysem tudják visszaadni. Nem baj.”

De anyám nem felejtett. Minden alkalommal, amikor meglátogatott minket, előjött a téma – néha csak egy félmondatban, máskor nyíltan, mint most is.

– Nem értem, hogy lehet ezt szó nélkül hagyni – folytatta anyám. – Az én időmben egy ilyen tartozást nem felejtettek el.

Gábor letette a kanalat. – Erzsi néni, én már megbeszéltem ezt magammal. A szüleimnek most nincs miből visszaadni. Nem akarom őket ezzel terhelni.

– De hát ez nem igazságos! – csattant fel anyám. – Az én lányom pénze is benne van abban a kétmillióban!

Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. Mintha rajtam múlna minden. Pedig csak azt szerettem volna, ha végre újra normális család lehetnénk.

Aznap este Gábor rám nézett lefekvés előtt:

– Szeretném, ha végre lezárnánk ezt az egészet. Nem akarok haragot a családban.

– De mi lesz az igazsággal? – suttogtam. – Anyámnak igaza van…

– És ha sosem lesz visszaadva? Akkor is haragudni fogsz rájuk? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni.

Másnap anyám hívott fel:

– Kislányom, nem hagyhatod annyiban! Legalább szóljatok nekik! Egy szóval említsd meg! Hogy tudsz így nyugodtan aludni?

A hangja tele volt csalódottsággal és aggodalommal. Mindig is azt akarta, hogy kiálljak magamért. De most úgy éreztem, ha megszólalok, valami végleg eltörik bennem – vagy Gáborban.

A következő vasárnap Marika néniék jöttek át ebédre. Az asztalnál mindenki feszengve ült. Lili próbált vicces történeteket mesélni az oviból, de senki sem nevetett igazán.

Egyszer csak Marika néni megszorította a kezem:

– Tudom ám, hogy tartozunk nektek… De már nem tudom, hogyan hozzam szóba…

Gábor gyorsan közbevágott:

– Anyu, erről ne beszéljünk most.

De én nem bírtam tovább:

– Nekem viszont muszáj beszélnem róla. Mert minden nap eszembe jut. És nem csak a pénz miatt… Hanem mert úgy érzem, valami elveszett köztünk.

Marika néni szeme megtelt könnyel:

– Sajnálom… Ha lenne miből…

Pista bácsi csak lehajtotta a fejét.

Aznap este Gábor rám borult:

– Sajnálom, hogy ebbe belekevertelek… De ők a szüleim…

– És nekem is van családom – mondtam halkan. – És most mindkettőt elveszíthetem.

Hetekig nem történt semmi. Anyám megsértődött rám, Gábor szülei pedig ritkábban jöttek át. A házban csend lett – de ez már nem a béke csendje volt.

Egy este Lili odabújt hozzám:

– Anya, miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Most itt ülök az üres nappaliban, és azon gondolkodom: vajon tényleg megéri az igazság miatt elveszíteni mindazt, amit szeretek? Vagy van olyan szeretet, ami túlél minden tartozást?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani úgy is, hogy közben fáj az igazságtalanság?