Az anyósom elvitte az ebédemet, és az Instagramon dicsekedett vele: Egy történet a határokról és a családról
– Hova lett a rakott krumpli? – kérdeztem hangosan, miközben a hűtő ajtaját már harmadszor nyitottam ki. A konyhában csend volt, csak az ablakon beszűrődő tavaszi madárcsicsergés hallatszott. Aztán meghallottam az ismerős pittyenést a telefonomon: „Nézd már, mit főztem ma! #háziasszony #finomságok” – olvastam az anyósom, Marika Instagram-sztorijában, ahol ott virított az én gondosan elkészített rakott krumplim, szépen tálalva, mellette egy mosolygós szelfi.
Először csak álltam ott, mintha villám csapott volna belém. Aztán éreztem, ahogy a düh lassan elönti a testemet. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Még csak nem is szólt, hogy elvinné! Az egész vasárnapomat annak szenteltem, hogy végre valami finomat főzzek a családnak. A férjem, Gábor, épp a nappaliban nézte a Forma–1-et. Odamentem hozzá.
– Gábor, tudod, hogy anyukád elvitte az ebédünket? – kérdeztem remegő hangon.
– Biztos csak meg akarta mutatni a barátnőinek – legyintett. – Ne vedd annyira a szívedre.
– De hát ez nem normális! – csattantam fel. – Legalább megkérdezhette volna!
Gábor csak vállat vont. Éreztem, hogy egyedül maradtam ebben az egészben. A szívem összeszorult: nem ez volt az első alkalom, hogy Marika átlépte a határaimat. Tavaly karácsonykor például minden ajándékot ő adott át a gyerekeknek, mintha én ott sem lettem volna. Mindig mindent jobban tudott, mindig mindent jobban csinált. És most itt vagyok: egy üres hűtő előtt, könnyekkel küszködve.
A telefonom újra pittyent: „Anya, nézd már! Marika néni mennyire menő!” – írta a lányom, Zsófi, aki épp az unokatestvéreivel volt. Mindenki látta már az Instagram-sztorit. Mindenki tudta, hogy Marika főzött. Csak én tudtam az igazat.
A nap hátralévő részét csendben töltöttem. Gábor próbált viccelődni, de nem volt kedvem nevetni. Este aztán csörgött a telefonom: Marika hívott.
– Szia drágám! Remélem, nem haragszol, hogy elvittem azt a kis rakott krumplit. Olyan jól mutatott a tálban! Gondoltam, megmutatom a barátnőimnek is – mondta nevetve.
– Nem szóltál róla – válaszoltam halkan.
– Jaj, hát nem nagy ügy! Majd főzöl máskor is – legyintett.
Éreztem, ahogy minden feszültség kirobban belőlem.
– De nekem ez fontos volt! Szerettem volna együtt enni veletek! Nem csak az ételről van szó…
Marika hangja megkeményedett.
– Ne légy már ilyen érzékeny! Mindig mindent túlreagálsz. Az én időmben ilyesmiért nem hisztiztek az emberek.
Letettem a telefont. A könnyek végigfolytak az arcomon. Vajon tényleg túlérzékeny vagyok? Vagy csak egyszerűen nem tiszteli senki a határaimat?
Másnap reggel Gábor anyja beállított egy tál pogácsával.
– Hoztam valamit kárpótlásul – mondta feszengve.
– Köszönöm – válaszoltam halkan, de nem tudtam mosolyogni.
A gyerekek örültek a pogácsának, Gábor is gyorsan elvette egyet. Én csak néztem Marikát: vajon érti-e egyáltalán, mennyire megbántott? Vagy szerinte tényleg csak egy hisztis meny vagyok?
Aznap este hosszú levelet írtam magamnak. Leírtam minden sérelmemet: amikor Marika átrendezte a nappalinkat „praktikusabbra”, amikor kéretlenül beavatkozott a gyereknevelésbe, amikor minden ünnepen ő volt a középpontban. És most ez az ebéd…
Másnap elmentem sétálni Zsófival.
– Anya, miért vagy szomorú? – kérdezte halkan.
– Néha nehéz megtalálni a helyünket a családban – mondtam neki. – Fontos lenne, hogy mindenki tiszteletben tartsa egymás érzéseit és határait.
Zsófi bólintott. – Szerintem Marika néni csak szeretne fontosnak látszani.
Talán igaza van. Talán Marika is csak szeretetre vágyik. De vajon meddig kell tűrnöm azt, hogy mindig átlépik a határaimat?
Este Gábor odajött hozzám.
– Sajnálom, hogy nem álltam ki melletted – mondta halkan. – Tudom, hogy anyám néha túlzásba viszi.
Megöleltem őt. Jólesett hallani ezeket a szavakat. De tudtam: ez még csak az első lépés volt ahhoz, hogy végre kimondjam: nekem is vannak határaim.
Most itt ülök, és azon gondolkodom: Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik úgy nap mint nap, hogy nincs hangjuk a saját családjukban? És vajon mikor jön el az idő, amikor végre ki merjük mondani: elég volt?