Anyósom árnyékában: Egy budapesti panel négy fala között

– Már megint nem úgy csináltad a rántott húst, ahogy szoktam! – csattant fel Irén néni hangja, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam nem remegő kézzel forgatni a serpenyőt. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, fejét lehajtva, mintha a tévé hirtelen érdekesebb lett volna, mint a családi ebéd előtti feszültség.

Minden nap ugyanaz: Irén néni, az anyósom, aki három éve költözött hozzánk, mióta megözvegyült, mindenbe beleszól. Azt mondja, csak segíteni akar, de én érzem, hogy minden mozdulatomat figyeli. Ha nem úgy hajtogatom a törölközőt, ha nem elég sós a leves, vagy ha Gábor később ér haza – mindenért én vagyok a hibás.

– Tudod, Zsuzsa, amikor én voltam fiatalasszony, sosem engedtem volna meg magamnak ilyen rendetlenséget – folytatta Irén néni, miközben a konyhaszekrényből elővette a saját fakanalát. – Az én időmben… – kezdte újra, de ekkor már nem bírtam tovább.

– Irén néni, kérem… – szólaltam meg halkan, de határozottan. – Próbálok mindent úgy csinálni, ahogy ön szereti, de néha szeretném a saját módszereimet is kipróbálni.

A csend szinte vágni lehetett. Gábor felnézett a tévéből, Irén néni pedig rám meredt. Egy pillanatig azt hittem, most végre elmondhatom az érzéseimet, de csak egy lesújtó pillantást kaptam.

– Hát persze – mondta végül Irén néni fagyos hangon. – Én már csak útban vagyok itt. Majd ti tudjátok jobban.

Aznap este Gábor odajött hozzám a hálószobában. – Ne haragudj rá – mondta halkan. – Nehéz neki is. Egyedül maradt, és csak segíteni akar.

– De nekem is nehéz! – tört ki belőlem. – Úgy érzem magam ebben a lakásban, mintha mindig vizsgáznom kellene. Mintha sosem lennék elég jó.

Gábor csak sóhajtott. – Majd jobb lesz. Csak legyél türelmes.

De meddig? Minden nap újabb próbára tett. Egy reggel például Irén néni már a fürdőszobában várt rám.

– Zsuzsa, nem így kell takarítani a csempét! Nézd csak, itt maradt egy vízfolt! – mutatott rá egy alig látható foltra.

– Köszönöm, hogy szólt – válaszoltam fáradtan. De belül ordítani tudtam volna.

A munkahelyemen sem volt könnyebb. A kolléganőim gyakran kérdezték: – Hogy bírod az anyóssal egy lakásban? Én biztos beleőrülnék! – mondta egyszer Éva.

– Hát… próbálkozom – feleltem mosolyogva, de legbelül sírni tudtam volna.

Egyik este aztán robbant a bomba. Gábor későn jött haza, Irén néni pedig már az ajtóban várta.

– Hol voltál ilyen sokáig? Zsuzsa egész este egyedül főzött! – támadt rá Gáborra.

– Anya, felnőttek vagyunk! – szólt vissza Gábor ingerülten. – Nem kell mindent számon kérni!

Irén néni sírva fakadt. – Látod, mit tettél velem? Már a fiam is ellenem fordul!

Aznap éjjel nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl érzékeny lennék? Vagy tényleg lehetetlen megfelelni Irén néninek?

Másnap reggel elhatároztam: beszélek Gáborral.

– Nem bírom tovább így – mondtam neki reggeli közben. – Szükségem van arra, hogy legyen saját terünk. Hogy ne kelljen mindig alkalmazkodnom.

Gábor hallgatott egy ideig. – Tudom… De mit tehetnénk? Anyának nincs hova mennie.

– Akkor legalább próbáljunk szabályokat hozni! – kérleltem. – Legyenek határok! Például ne jöjjön be mindenhová engedély nélkül… És ne szóljon bele mindenbe!

Aznap este leültünk hárman az asztalhoz. A szívem hevesen vert.

– Irén néni… Szeretném megbeszélni magával, hogyan tudnánk mindannyian jobban érezni magunkat itt – kezdtem óvatosan.

Irén néni először csak nézett rám döbbenten. Aztán lassan bólintott.

– Értem én… Nehéz nekem is. De tudod mit? Próbáljuk meg.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak még viták, sértődések és könnyek is. De valami megváltozott: elkezdtünk beszélgetni egymással. Néha még együtt nevettünk is egy-egy régi családi történeten.

Most itt ülök a panel konyhájában egy bögre teával, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik magukat elveszettnek mások elvárásai között?

Talán nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel… Ti mit tennétek a helyemben? Ki lehet állni magunkért anélkül, hogy szétszakadna a család?