Levél a férjem szeretőjének – Öt év után: Már csak egy távoli emlék vagy

– Hogy volt képes ezt tenni velem? – suttogtam magam elé a fürdőszoba hideg csempéjén ülve, miközben a telefonomban ott világított az üzenet: „Sajnálom, de nem tudok tovább hazudni.” A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A gyerekeink már aludtak, Gábor pedig még mindig nem ért haza. Aznap este minden megváltozott.

Azt hiszem, minden nő ismeri azt a pillanatot, amikor rájön: az élete már soha nem lesz ugyanaz. Nekem ez az este volt az. Nem tudtam sírni, csak ültem ott bénultan, és újra meg újra elolvastam az üzenetet. Aztán jött a következő: „Nem akartam bántani.” De bántottál. Mindketten bántottatok.

Másnap reggel Gábor arca sápadt volt, a tekintete kerülte az enyémet. – Beszélnünk kell – mondta halkan, miközben a konyhában kavarta a kávét. A gyerekek az asztalnál ültek, és semmit sem sejtettek abból, hogy az életük éppen darabokra hullik.

– Ki ő? – kérdeztem végül, amikor kettesben maradtunk. Nem mondott nevet. Csak annyit: – Egy kolléganő. Réka. – Aztán csend lett. Azt hittem, ordítani fogok, de csak egy halk sóhaj jött ki a torkomon.

Az elkövetkező hetekben minden mozdulatomat áthatotta a fájdalom és a düh. Mindenhol őt láttam: Rékát, aki elvette tőlem azt, ami az enyém volt. A férjemet, a családomat, az életemet. Anyám azt mondta: – Ne hagyd, hogy egy ilyen nő tönkretegye az életed! – De hogyan lehet ezt nem hagyni?

A barátnőim próbáltak vigasztalni. – Gábor hibázott, de te vagy az erősebb – mondta Zsuzsi. De én csak azt éreztem: elveszítettem önmagam. Minden reggel maszkot vettem fel a gyerekeim előtt, hogy ne lássák a könnyeimet.

Egy este Gábor hazajött, és azt mondta: – Vége van köztünk. Vissza akarok jönni hozzád. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. A bizalom eltört bennem.

A legnehezebb az volt, amikor először találkoztam Rékával személyesen. Egy céges rendezvényen történt, ahol véletlenül egymás mellé sodródtunk. Ő zavartan mosolygott rám, mintha semmi sem történt volna. – Sajnálom – mondta halkan. De én csak néztem rá, és azt gondoltam: „Te vagy az oka annak, hogy minden szétesett.”

Az évek teltek-múltak. Gábor mindent megtett, hogy visszanyerje a bizalmamat. Voltak veszekedések, könnyek, csendes éjszakák. A gyerekek nőttek, és én lassan megtanultam újra hinni magamban. Elkezdtem futni hajnalonként a Duna-parton; minden lépésnél úgy éreztem, egy kicsit visszaveszek abból, amit elveszítettem.

Egy nap Réka felhívott. – Szeretnék bocsánatot kérni – mondta remegő hangon. – Nem tudtam, mennyire fájdalmat okozok neked. – Akkor már nem haragudtam rá úgy, mint régen. Csak sajnáltam őt is. Mert végül mindannyian veszítettünk valamit.

Most, öt évvel később, már csak egy távoli emlék vagy számomra, Réka. Nem tudom elfelejteni azt az időszakot, de már nem fáj úgy, mint régen. Megtanultam megbocsátani – magamnak is, Gábornak is, és talán neked is egy kicsit.

A családunk más lett, de mégis együtt maradtunk. A gyerekeim boldogok; néha még nevetünk is azon a régi időszakon, amikor anya mindig szomorú volt. Már nem vagyok az a megtört nő; újra megtaláltam önmagam.

És most ezt a levelet írom neked – vagy inkább magamnak –, hogy lezárjam végleg ezt a fejezetet. Már nem te vagy a történetem főszereplője; csak egy távoli emlék vagy.

Vajon hányan élnek még ma is abban a fájdalomban, amit én akkor éreztem? És vajon tényleg lehet teljesen megbocsátani annak, aki elvette tőlünk azt, amit legjobban szerettünk?