Amikor az anyósom mellkasi fájdalommal ment kórházba, és összetört szívvel tért haza

– Miért nem szóltatok nekem hamarabb? – kérdezte Márta néni remegő hangon, miközben a mentőautó szirénája elhalkult a ház előtt. Zsuzsi, a feleségem, könnyes szemmel szorította az anyja kezét, én pedig bénultan álltam az előszobában, nem tudva, mit mondhatnék. Aznap este minden megváltozott.

Márta néni mindig is erős asszony volt. A férje, Lajos bácsi korán meghalt, így egyedül nevelte fel Zsuzsit. Amikor hét évvel ezelőtt először mentem hozzájuk vacsorára, Márta néni már az ajtóban várt rám egy tál forró gulyáslevessel. Akkor még nem tudtam, hogy a szeretete mögött mennyi félelem és bizonytalanság rejtőzik.

Aznap este, amikor a mentők elvitték, mindannyian azt hittük, csak egy kis szívritmuszavar vagy stressz okozza a mellkasi fájdalmát. A kórházban azonban kiderült: infarktusgyanú. Zsuzsi egész éjjel ott ült mellette a váróban, én pedig próbáltam tartani benne a lelket.

– Anyu, kérlek, ne aggódj! – suttogta Zsuzsi.
– Nem magam miatt aggódom – felelte Márta néni halkan. – Hanem miattatok.

A következő napokban mindenki ideges volt. A kórházi vizsgálatok után Márta néni hazajöhetett, de valami megváltozott benne. Csendesebb lett, gyakran bámult ki az ablakon, és egyre többet veszekedett Zsuzsival apróságokon.

Egy este Zsuzsi sírva jött ki a konyhából.
– Nem bírom tovább! Anyu mindenbe beleköt. Szerinte rosszul főzök, rosszul nevelem a gyerekeket…
– Próbálj meg beszélni vele – mondtam halkan.
– Te is tudod, hogy nem hallgat rám!

Próbáltam én is közeledni Márta nénihez. Egyik délután leültem mellé a nappaliban.
– Márta néni, minden rendben? – kérdeztem óvatosan.
– Te nem érted ezt – felelte fáradtan. – Egyedül maradni… elveszíteni mindent…

Aztán egy este váratlanul kitört belőle:
– Tudod, mi fáj igazán? Hogy senki nem kérdezi meg tőlem, hogy vagyok! Mindenki csak azt várja, hogy főzzek, segítsek, mosolyogjak! De én is ember vagyok!

Zsuzsi ekkor lépett be a szobába.
– Anyu, miért nem mondtad el?
– Mert mindig erősnek kellett lennem! – kiáltotta Márta néni könnyek között. – Apád halála után senki nem segített. Most meg… úgy érzem, már nincs rám szükség.

A szavak ott maradtak köztünk a levegőben. Aznap este Zsuzsi és én órákig beszélgettünk.
– Sosem gondoltam volna, hogy anyu ennyire magányos – mondta halkan.
– Talán most jött el az ideje annak, hogy mi is jobban odafigyeljünk rá – feleltem.

De nem volt ilyen egyszerű. Márta néni továbbra is zárkózott maradt. Egyre többször panaszkodott egészségügyi problémákra: fejfájásra, álmatlanságra. Az orvos szerint depresszió jelei mutatkoztak nála.

A családi ebédek feszültté váltak. A gyerekek is érezték a változást: Marci fiam egyszer odasúgta nekem:
– Apa, miért szomorú mindig nagyi?
Nem tudtam mit felelni.

Egyik vasárnap Márta néni váratlanul felállt az asztaltól.
– Elég volt! Nem akarok többé terhet jelenteni senkinek! – mondta remegő hangon.
Aztán becsapta maga mögött az ajtót.

Zsuzsi utána rohant, de csak annyit ért el vele, hogy anyja még jobban bezárkózott. Hetekig alig szólt hozzánk. A családunk darabokra hullott.

Egy este leültem Zsuzsi mellé az ágyra.
– Mit csináljunk? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem tudom… Talán szakemberhez kellene fordulni – suttogta Zsuzsi.

Végül rábeszéltük Márta nénit egy pszichológusra. Nehezen ment bele, de látta rajtunk az aggodalmat. Az első alkalom után csendben ült az autóban hazafelé.
– Azt mondta a doktornő… hogy jogom van gyengének lenni – mondta halkan. – Hogy nem kell mindig mindent egyedül megoldanom.

Azóta lassan javul a helyzet. De a sebek mélyek maradtak. A családunk újra tanulja egymást szeretni és elfogadni.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban történik ugyanez? Hány nagymama érzi magát feleslegesnek vagy magányosnak? Miért olyan nehéz kimondani: szükségünk van rád?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra közel kerülni ahhoz, akit annyira szeretünk, de akitől annyira félünk is néha?”