„Menj el, szerelmem, de emlékezz rám…” – Egy magyar család szétszakadásának története
– Menj el, szerelmem, de emlékezz rám… – suttogta anyám a sötét előszobában, miközben apám a bőröndjét cipelte le a lépcsőn. Az eső kopogott az ablakon, a villamos csilingelése valahonnan a Rákóczi útról szűrődött be. Tizenhat éves voltam, és abban a pillanatban minden, amit addig biztosnak hittem, darabokra hullott.
A nővérem, Dóra, némán állt mellettem. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek a sírástól. Apám nem nézett vissza. Csak az ajtó csapódásának hangja maradt utánunk. Anyám összerogyott a konyha kövén. Odamentem hozzá, de ellökött magától.
– Hagyj most… – mondta rekedten. – Nem bírom tovább.
Aznap este nem vacsoráztunk. Dóra az ágyán feküdt, fejhallgatóval a fején, én pedig csak bámultam a plafont. A lakásban csend volt, csak anyám halk zokogása hallatszott át a falon.
Másnap reggel anyám már úgy tett, mintha minden rendben lenne. Felvette a legszebb blúzát, kávét főzött, és megpróbált mosolyogni.
– Ne aggódjatok miattam – mondta. – Megoldjuk. Mindig megoldottuk.
De tudtam, hogy hazudik. A hűtőben alig volt valami. Apám fizetése nélkül egyik napról a másikra szegénységbe csúsztunk.
A középiskolában mindenki tudta, mi történt. A tanárok sajnálkozva néztek rám, a barátaim kerültek. Egyedül csak Gergő maradt mellettem.
– Ha kell, nálunk is lakhatsz – mondta egyszer szünetben. – Anyámék örülnének neked.
– Köszi, de nem hagyhatom itt anyát meg Dórát – feleltem.
Otthon egyre gyakrabban veszekedtünk. Anyám folyton dolgozott: takarított, időseket ápolt, este pedig fáradtan rogyott le a kanapéra.
– Miért nem mész el innen? – kérdezte egy este Dóra. – Nézd meg Katit! Ő már Bécsben dolgozik, küldi haza a pénzt. Te is mehetnél Angliába vagy Németországba.
– És te? Te maradsz?
– Nekem még van két évem az érettségiig… De utána én is megyek. Itt nincs jövőnk.
Anyám meghallotta a beszélgetést.
– Nem akarom, hogy elmenjetek! – tört ki belőle kétségbeesetten. – Előbb apátok ment el… Most ti is?
– Anya, nem élhetünk örökké így! – kiáltotta Dóra. – Nézd meg ezt a lakást! Minden hónapban azon izgulunk, lesz-e pénz villanyra!
Anyám sírni kezdett. Életemben először láttam ilyen összetörtnek.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafon repedéseit bámultam és azon gondolkodtam: tényleg el kell mennem? Elhagyni mindent? A barátaimat, az iskolát, Budapestet…
A következő hetekben egyre több ismerősöm jelentette be: „Kimentem Londonba”, „Már dolgozom Münchenben”, „Bécsben bébiszitterkedem”. A Facebook tele volt külföldi képekkel: mosolygó arcok, új autók, szép lakások.
Mi pedig egyre inkább bezárkóztunk. Anyám szinte soha nem beszélt apámról. Csak egyszer hallottam tőle:
– Azt hittem, együtt öregszünk meg…
Egy este Dóra hazaért egy állásinterjúról.
– Felvettek egy gyorsétterembe! – jelentette be büszkén.
Anyám először örült, aztán elsápadt.
– És az iskola?
– Majd valahogy megoldom… De legalább lesz pénz kajára!
Vacsora közben csend volt. Aztán anyám hirtelen letette a villát.
– Nem akarom ezt az életet nektek! Nem ezért dolgoztam végig az életem!
– Akkor mondd meg, mit csináljunk! – csattant fel Dóra.
Éreztem, hogy mindjárt kitör a vihar. Felálltam és kimentem az erkélyre. A város fényei alatt úgy éreztem magam, mintha egy másik világban lennék.
Egyik este anyám váratlanul szólt:
– Jött egy levél apátoktól…
Dóra felkapta a fejét.
– Mit akar?
– Meghívott minket Debrecenbe… Új családja van.
Dóra felnevetett keserűen.
– Persze! Most már boldogok lehetnek nélkülünk!
Anyám csak némán ült tovább.
Aznap este először gondoltam komolyan arra: talán tényleg mennem kellene. De féltettem anyámat. Mi lesz vele nélkülem?
Egy reggel Dóra eltűnt otthonról. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne keressetek! Elmentem Katival Bécsbe.”
Anyám összeomlott. Napokig nem szólt hozzám. Éjszakánként hallottam, ahogy sír a fürdőszobában.
Éreztem: most rajtam múlik minden. Elmentem dolgozni egy pékségbe iskola mellett. Hajnali négykor keltem, délután tanultam, este főztem anyának vacsorát.
Egy nap váratlanul becsöngetett apám.
– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Anyám először nem akarta beengedni. Végül mégis leültünk hármasban az asztalhoz.
– Sajnálom… – kezdte apám. – Hibáztam. De szeretném segíteni nektek…
Anyám csak bólintott.
– Már késő… – mondta halkan.
Apám pénzt adott nekünk. De nem maradt sokáig. Amint elment, anyám összetörte a borítékot és sírva fakadt.
– Nem kell tőle semmi! Nekünk magunknak kell boldogulni!
A következő hónapokban lassan megtanultunk együtt élni a hiánnyal: apám hiányával, Dóra hiányával és a pénz hiányával is.
Egy év telt el így. Egy nap kaptam egy üzenetet Dórától: „Jól vagyok. Küldök pénzt.”
Anyám némán bontotta fel a borítékot. A pénz mellett egy fénykép volt: Dóra mosolyogva állt egy bécsi parkban.
– Látod? Megcsinálta! – mondtam anyának.
Ő csak bólintott.
– De milyen áron?
Néha azon gondolkodom: ha én is elmennék… Vajon jobb lenne? Vagy csak ugyanazokat a sebeket cipelném magammal?
Egy este anyám mellém ült az ágyra.
– Szeretlek… Tudom, hogy nehéz neked is. De kérlek… ha mennél is… emlékezz rám…
Most itt ülök az üres szobában és azt kérdezem magamtól: tényleg el kell menni ahhoz, hogy boldogok legyünk? Vagy lehet még remény itthon is? Ti mit tennétek a helyemben?