„Anyám reggel 5:30-kor: Egy magyar család ébredése és harca a generációs különbségekkel”
– Kati, kelj fel, már fél hat van! – Anyám hangja úgy hasít bele az álmaimba, mint egy éles kés a friss kenyérbe. Még csak szombat van, az egyetlen nap, amikor nem kell rohannom a munkahelyemre, de anyám már a konyhában zörög, mintha legalábbis lakodalomra készülne.
– Anya, kérlek… – motyogom a párnámba, de tudom, hogy nincs menekvés. Aki ismeri az én édesanyámat, az tudja: ha ő egyszer eldönti, hogy fel kell kelni, akkor ott nincs alku. Mióta visszaköltözött hozzánk a válása után, minden reggel újra és újra megvívjuk ezt a csatát.
– Kati, nem fogod elhinni, mennyi mindent lehet elintézni reggel! – kiabálja lelkesen. – Már megfőztem a levest, elindítottam a mosást, és most jöhetsz segíteni a pogácsához!
A férjem, Gábor csak rám néz álmosan. – Nem lehetne egyszer hétvégén aludni? – suttogja. – Próbáltam már megbeszélni vele…
– Ne is próbáld – sóhajtok. – Anyám szerint aki nyolcig alszik, az lusta.
Leráncigálom magamról a takarót. A konyhában már terjeng a friss húsleves illata. Anyám, Ilona, kötényben sürög-forog. Az arca kipirult, a szeme csillog – mintha nem is 62 éves lenne, hanem húsz.
– Na végre! – csattan fel. – Kati, te gyúrod a tésztát, Gábor te pucolod a krumplit! Mire a többiek felébrednek, minden kész lesz!
– Anya… – próbálkozom óvatosan. – Nem lehetne később? Vagy legalább csak egy kávéval kezdeni?
– Kávé? Majd ha kész vagyunk! Előbb a munka, aztán a pihenés! – mondja olyan hangsúllyal, amitől gyerekként mindig összerezzentem.
A húgom, Zsófi is előkerül pizsamában. – Miért kell mindig ilyen korán kelni? – morogja.
– Mert így szoktam meg! – vágja rá anyám. – Amikor még apátokkal laktunk a panelban, akkor is én voltam az első talpon. Ha nem keltem volna fel időben, sose lett volna meleg reggeli az asztalon!
Aztán hirtelen elhallgat. Mindannyian tudjuk: apám már öt éve nincs velünk. Anyám azóta még többet dolgozik, mintha ezzel akarná betölteni az űrt.
A tészta ragad a kezemhez. Gábor ügyetlenül hámozza a krumplit. Anyám közben mesél: hogyan dolgozott két műszakban a varrodában, hogyan cipelte haza esténként a szatyrokat, hogyan tanított meg minket spórolni minden fillérrel.
– Tudjátok ti egyáltalán, milyen nehéz volt nekem? – kérdezi hirtelen. – Ti most panaszkodtok a korai kelés miatt… Én meg húsz évig nem tudtam mi az a pihenés!
Zsófi szemében könny csillan. – Tudjuk anya… De most már lehetne másképp is élni.
Anyám leül egy pillanatra. Ritka pillanat ez: amikor tényleg megáll. Ránézek: mintha hirtelen megöregedett volna.
– Nem tudok máshogy élni – mondja halkan. – Ha nem csinálok semmit, akkor jönnek a gondolatok… Akkor hiányzik apátok… Akkor félek attól is, hogy ti egyszer elmentek innen.
Csend lesz. Gábor zavartan nézi a padlót. Én érzem: most kéne átölelni anyámat. De helyette csak annyit mondok:
– Anya… mi nem megyünk sehová.
De tudom: ez nem igaz. Zsófi már tervezi, hogy összeköltözik a barátjával. Gáborral mi is gondolkodunk rajta: jó lenne egy saját lakásban élni végre. De ki hagyja majd itt anyát?
A pogácsa készül. Anyám újra felpörög: „Kati! Ne felejtsd el megszurkálni villával! Gábor! A sütőt előmelegítetted?” Újra mindenki mozog, mintha egy láthatatlan karmester vezényelné ezt a családi zenekart.
Délre minden kész: húsleves gőzölög az asztalon, pogácsa illata lengi be a lakást. Anyám elégedetten mosolyog.
– Látjátok? Mindenre van idő, ha korán kel az ember!
Ebéd közben Zsófi hirtelen megszólal:
– Anya… beszélnünk kellene arról, hogy mi lesz veled… ha egyszer mindketten elköltözünk.
Anyám arca megfeszül.
– Miért kéne erről beszélni? Nem fogtok elmenni!
– De anya… felnőttek vagyunk…
– Nekem csak ti vagytok! – kiáltja anyám.
Gábor közbevág:
– Ilonka néni… Kati is szeretne végre saját életet élni…
Anyám rám néz. A szemében félelem és dac keveredik.
– Te is elhagysz?
– Nem hagylak el… csak… szeretnék néha magamra is gondolni.
Anyám feláll az asztaltól. A tányér csörömpölve koppan az asztalon.
– Mindig csak magatokra gondoltok! Én bezzeg mindent feladtam értetek!
A konyha ajtaja becsapódik mögötte. Zsófi sírva fakad.
– Miért kell mindig bűntudatot keltenie bennünk?
Gábor átölel.
– Azért mert fél…
Én csak ülök ott némán. A húsleves kihűl előttem. Eszembe jutnak gyerekkorom reggelei: amikor anyám még mesét olvasott nekünk hajnalban; amikor együtt nevettünk; amikor még nem volt ennyi feszültség köztünk.
Este anyám bejön hozzám.
– Haragszol rám? – kérdezi halkan.
– Nem haragszom… csak fáradt vagyok.
– Értem én… Csak félek attól, hogy egyszer tényleg egyedül maradok.
Átölelem őt.
– Soha nem hagylak magadra… de kérlek… próbálj meg néha pihenni… és engedd meg nekünk is.
Anyám bólint. De tudom: holnap újra 5:30-kor kel majd.
Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat sem veszítjük el? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon minden magyar családban ilyen nehéz megtalálni az egyensúlyt az önfeláldozás és az önállóság között?