Elengedni a boldogságot: Egy anya vallomása a válásról a gyermek születése után

– Miért nem tudsz egyszer az életben időben hazaérni, Gábor? – csattantam fel, miközben a kisfiam, Marci, a karomban sírt. Az óra már majdnem éjfélt mutatott, és a lakásban csak a hűtő monoton zúgása törte meg a csendet. Gábor az ajtóban állt, kabátját még le sem vette, arcán fáradt közönnyel.

– Dolgoztam, Zsófi. Valakinek el kell tartania ezt a családot – felelte, de hangjában már nem volt semmi melegség. Az utóbbi hónapokban minden szavunk ilyen volt: hideg, távoli, mintha két idegen beszélgetne.

Pedig nem is olyan régen még minden más volt. Amikor megtudtuk, hogy babát várok, Gábor úgy ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni. Azt hittem, a gyermekünk majd még közelebb hoz minket egymáshoz. Ehelyett minden nap egyre távolabb sodródtunk egymástól.

A szülés után minden megváltozott. Marci egészségesen jött világra, de én egyre fáradtabb lettem. Az éjszakák végtelennek tűntek, nappal pedig úgy éreztem magam, mint egy zombi. Anyám gyakran áthívott magukhoz vidékre: – Gyere haza pár napra, Zsófikám! Itt legalább pihenhetsz egy kicsit – mondta aggódva. De én nem akartam menekülni. Azt akartam, hogy Gábor is részt vegyen ebben az egészben.

Egyik este, amikor Marci végre elaludt, leültem Gábor mellé a kanapéra.

– Szerinted mi történt velünk? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom – felelte –, talán csak túl nagy rajtunk a nyomás.
– De miért érzem azt, hogy már nem szeretsz?
– Ez nem igaz! – vágta rá túl gyorsan. De a szemébe nézve láttam: valami eltört benne is.

A következő hetekben egyre többet veszekedtünk. Apróságokon kaptunk össze: ki viszi le a szemetet, ki kel fel éjjel Marcival, ki vásárol be. Egyik este Gábor dühösen csapta be maga mögött az ajtót:

– Elegem van ebből! Nem ezt akartam!

Ott maradtam a sötét nappaliban egy síró csecsemővel és egy összetört szívvel.

A barátnőim próbáltak segíteni. Kata azt mondta:
– Zsófi, ez mindenkivel megtörténik. A baba után mindenki összeveszik egy kicsit.
De én tudtam, hogy ez több annál. Gábor egyre később járt haza, néha már azt sem tudtam, hol van. Egyik este felhívtam:
– Mikor jössz haza?
– Ne várj rám! – mondta fáradtan.

Akkor értettem meg igazán: vége van.

Az anyósom is beleszólt:
– Zsófi, te mindig csak panaszkodsz! Egy férfinak is kell egy kis nyugalom!
Éreztem, hogy mindenki engem hibáztat. Pedig csak szerettem volna egy boldog családot.

Végül Gábor kimondta:
– Elköltözöm egy időre. Ez így nem megy tovább.

Az első éjszaka nélküle rémisztő volt. Marci sírt, én pedig vele sírtam. Az ablakon túl Budapest fényei villogtak, de én csak az ürességet éreztem.

A válás gyorsan ment. Gábor alig szólt hozzám a bíróságon. Anyám fogta a kezemet:
– Erős vagy, Zsófikám! Megoldod!
De én nem éreztem magam erősnek.

Azóta eltelt két év. Marci már óvodás, és néha hétvégén találkozik az apjával. Én visszamentem dolgozni egy könyvelőirodába. Minden reggel korán kelek, viszem Marcit az oviba, aztán rohanok dolgozni. Néha úgy érzem, csak túlélni próbálok.

Az emberek azt mondják: „Majd jön valaki más!” De én már nem hiszek a mesékben.

Mégis, amikor este Marci hozzám bújik és azt suttogja: „Szeretlek, anya!”, úgy érzem, talán mégis van remény.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent? Vagy örökre elveszítettem azt az életet, amiről álmodtam? Várom a ti történeteiteket is…