Az én lakásom, az ő elvárásaik: Egy családi dráma, ami darabokra szedte a szívemet
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg komolyan gondoljátok! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A bátyám, Gábor, csak lesütötte a szemét, de az ő felesége, Erika, egyenesen rám nézett.
– Nézd, Zsófi, nekünk most tényleg szükségünk van arra a lakásra. Te úgyis egyedül vagy, nekünk meg jön a baba. Nem lenne igazságos? – mondta kimérten, mintha csak egy cserepes virágról beszélne.
Anyám ott állt mögötte, könnyes szemmel. – Kislányom, kérlek… Én csak azt szeretném, ha béke lenne a családban. Tudod, mennyire vágytak már egy saját otthonra…
A szívem összeszorult. Hogy lehet az, hogy az én boldogságom mindig mások boldogságának az árnyékában kell legyen? Hogy lehet az, hogy az én álmom – egy kis zug Budán, amit évekig spóroltam össze tanári fizetésből – most csak egy tárgyalási alap?
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam anyám zokogását a másik szobából. Gábor és Erika már rég hazamentek, de a szavaik itt maradtak velem. „Te úgyis egyedül vagy…” – visszhangzott bennem újra és újra.
Másnap reggel anyám csendben ült velem szemben a konyhában. – Zsófikám, tudom, hogy ez nehéz… De Gábor mindig is nehezebb helyzetben volt nálad. Te olyan erős vagy. Mindig mindent megoldasz. Nem tudnád most is…?
– Anya! – fakadtam ki. – Miért kell mindig nekem lemondanom mindenről? Miért nem lehet egyszer az én életem is fontos?
– Én csak azt szeretném, ha nem vesznénk össze… – suttogta.
Aztán jött egy hét csend. Gábor nem hívott. Erika sem keresett. Anyám kerülte a tekintetemet. A munkahelyemen is szétszórt voltam; a diákjaim kérdéseire alig tudtam válaszolni.
Egy péntek este Gábor végül felhívott.
– Zsófi, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Találkoztunk egy kávézóban a Bartók Béla úton. Ő volt az idősebb testvérem, mindig felnéztem rá gyerekkoromban. Most mégis úgy éreztem magam mellette, mint egy idegen.
– Tudom, hogy sokat kérünk – kezdte –, de nekünk most ez mindent jelentene. Erika nagyon nehezen viseli a terhességet, és anyu is aggódik miattunk. Ha segítenél…
– És nekem ki segít? – vágtam közbe. – Nekem ki mondja azt, hogy minden rendben lesz?
Gábor elhallgatott. Láttam rajta, hogy nem érti igazán, mit érzek. Talán sosem értette.
Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: miért van az, hogy egy nőnek Magyarországon még mindig természetes elvárás lemondani mindenről a család kedvéért? Miért gondolja mindenki, hogy ha nincs férjem és gyerekem, akkor az életem kevesebbet ér?
A következő héten Erika felhívott.
– Zsófi, tudom, hogy nehéz helyzetbe hoztunk. De gondolj bele: mi lesz velünk? Hol fogjuk felnevelni a gyereket? Te meg úgyis annyit dolgozol… Nem lenne jobb neked is egy kis nyugalom vidéken anyuval?
Éreztem, ahogy forr bennem a düh és a tehetetlenség.
– Erika, ez az én otthonom! Az egyetlen dolog az életemben, amit magamnak teremtettem! Nem adhatom csak úgy oda…
– De hát család vagyunk! – vágott vissza.
– Pont ezért fáj ennyire! – mondtam sírva.
Aznap este anyám bejött hozzám.
– Kislányom… Ha nem adod oda nekik a lakást, soha nem fogják megbocsátani neked. Én sem tudom majd elviselni ezt a feszültséget…
Ott ültem az ágyamon összegörnyedve. Úgy éreztem magam, mint egy bűnbak. Mintha mindenki boldogsága csak rajtam múlna.
Végül elmentem egy ügyvédhez tanácsot kérni. Azt mondta: „Jogilag semmi nem kötelezi önt erre. De érzelmileg… nos, ez már más kérdés.” Hazafelé sírtam a villamoson.
Hetek teltek el így: feszültségben, sírásban és csendben. A családi vasárnapok elmaradtak. Anyám beteg lett az idegtől; Gáborék pedig teljesen elzárkóztak tőlem.
Egy este aztán leültem anyámmal.
– Anya… Én nem tudok így élni. Szeretlek titeket, de nem áldozhatom fel magamat mindig másokért. Ez a lakás az én életem munkája. Ha ezért elveszítem a családomat… akkor talán sosem volt igazán családom.
Anyám csak sírt.
Most itt ülök ebben az üres lakásban. Csend van körülöttem; csak a szívem dobogása hallatszik. Néha azon gondolkodom: vajon önzés volt-e kiállni magamért? Vagy végre megtanultam szeretni önmagamat is?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol húzódik a határ család és önfeladás között?