Amikor a család széthullik: Anna és lánya, Dóra útja a megbocsátás felé
– Hogy tehetted ezt velem, anya? – Dóra hangja remegett a dühtől és a csalódottságtól. A nappali sarkában állt, karba tett kézzel, a szeme vörös volt a sírástól. Én csak némán ültem a kanapén, a kezem görcsösen szorította a bögrét, amiben már rég kihűlt a tea.
– Dóra, kérlek… – próbáltam megszólalni, de ő közbevágott.
– Ne mondj semmit! Mindig csak magadra gondolsz! Sosem érdekeltek az én érzéseim!
A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofon vágtak volna. Hogy jutottunk idáig? Évekig csak mi ketten voltunk egymásnak. Az apja elhagyott minket, amikor Dóra még csak hétéves volt. Akkor megfogadtam magamnak, hogy mindent megteszek érte. Minden nap dolgoztam a könyvtárban, esténként együtt tanultunk, hétvégén kirándultunk vagy sütöttünk valamit. Azt hittem, mindent jól csinálok.
Most mégis itt áll előttem a lányom, és azt mondja, hogy sosem törődtem vele igazán.
Az egész egy hónappal ezelőtt kezdődött. Egyik este Dóra feldúltan jött haza. Az egyetemen valami történt vele – csak annyit mondott, hogy valaki megalázta egy vizsgán. Próbáltam beszélgetni vele, de elutasított. Aztán egyik nap megtaláltam egy levelet az asztalán: abban azt írta, hogy úgy érzi, sosem értettem meg őt igazán.
Azóta minden beszélgetésünk veszekedéssé fajult. Egyre többször vágta a fejemhez, hogy önző vagyok, hogy mindig csak az én problémáim számítanak. Nem értettem. Hiszen mindent érte tettem! Nem volt új ruhám évek óta, csak hogy neki legyen tankönyvre pénze. Minden álmomat feladtam – még azt is, hogy egyszer elutazzak Olaszországba.
Egy este aztán robbant a bomba. Dóra zokogva vágta hozzám: – Tudom, hogy te beszéltél rólam a tanárnak! Miattad néznek rám furcsán az egyetemen!
Először nem is értettem, miről beszél. Aztán rájöttem: néhány hete valóban találkoztam az egyik professzorával a könyvtárban. Udvariasan érdeklődött Dóra felől, én pedig büszkén meséltem róla pár szót – talán túl sokat is. De soha nem mondtam semmi rosszat! Mégis, Dóra meg volt győződve róla, hogy én árultam el valami titkát.
– Dóra, esküszöm neked, nem mondtam semmit… – próbáltam védekezni.
– Hazudsz! Mindig hazudsz! – kiabálta.
Aznap este becsapta maga mögött az ajtót és elment. Napokig nem hallottam felőle. Az üresség és bűntudat mardosott belülről. Talán tényleg túl sokat akartam irányítani az életét? Lehet, hogy nem vettem észre, mennyire fojtogató vagyok?
Anyám hangja csengett a fejemben: „Anna, ne akarj mindent kézben tartani! Hagyd élni a lányodat!” Akkor haragudtam rá ezért a mondatért. Most viszont úgy éreztem, igaza volt.
A következő héten minden este vártam Dórát. Hallgattam a lépcsőház zajait, hátha ő jön haza. Végül egy péntek este csendben nyílt az ajtó. Dóra állt ott, sápadtan és fáradtan.
– Csak a ruháimért jöttem – mondta halkan.
– Dóra… kérlek… beszéljük meg! – könyörögtem.
– Nincs miről beszélni – felelte ridegen.
Ahogy pakolta a táskáját, láttam rajta: ő is szenved. De nem engedett közel magához. Amikor elment, utána sírtam egész éjjel.
A következő hetekben próbáltam élni az életemet. Dolgoztam, főztem magamnak vacsorát – de minden üresnek tűnt nélküle. A barátnőm, Zsuzsa próbált vigasztalni:
– Adj neki időt! Majd rájön, mennyire hiányzol neki!
De mi van, ha sosem jön rá? Mi van, ha örökre elveszítettem?
Egy hónap telt el így. Egyik este aztán csöngettek. Kinyitottam az ajtót: Dóra állt ott, könnyes szemmel.
– Anya… – suttogta –, beszélhetünk?
Beengedtem. Leültünk egymással szemben az asztalhoz. Sokáig csak néztük egymást némán.
– Sajnálom – mondta végül halkan –, túl sok minden történt mostanában… Félek attól, hogy csalódást okozok neked.
– Soha nem okoznál csalódást – válaszoltam –, te vagy a legfontosabb nekem.
A könnyei végigfolytak az arcán. Átöleltem őt – először hónapok óta.
Azóta lassan újraépítjük a kapcsolatunkat. Nem könnyű: sokszor még mindig félreértjük egymást. De most már igyekszem meghallgatni őt – nem csak hallani, amit mond.
Néha azon gondolkodom: vajon hány anya-lánya kapcsolat megy tönkre félreértések miatt? Miért olyan nehéz kimondani azt: „Félek”, vagy „Szükségem van rád”? Vajon tényleg tudjuk-e egymásról mindazt, amit kellene?