Bratyám Octaviája és az én éjszakai rémálmom: Hogyan lettem akaratlanul a családom túsza
– Te, Laci, muszáj lenne most segítened! – Gábor hangja remegett a telefonban, ahogy a szombat esti csendet szétfeszítette. – Ha most nem írod át az Octaviát a nevedre, Zsuzsa mindent elvisz a válásban. Nekem semmim sem marad!
Ott ültem a konyhaasztalnál, előttem egy félig üres pohár bor, és csak bámultam a sötét ablakot. A feleségem, Ági, a nappaliban halk sóhajjal lapozta az újságot. Tudtam, hogy hallja a beszélgetést, de nem szólt semmit. Gábor mindig is bajba keveredett, de most valahogy más volt. A hangjában ott volt a kétségbeesés, amit gyerekkorunk óta nem hallottam.
– Gábor, ez nem ilyen egyszerű – próbáltam higgadt maradni. – Ha átíratom az autót, minden felelősség az enyém lesz. Ha van rajta hitel vagy büntetés…
– Nincs semmi! – vágott közbe túl gyorsan. – Csak most kell egy kis segítség. Esküszöm, amint rendeződnek a dolgok, visszaíratjuk.
Aztán jött az a csend, amit csak testvérek tudnak egymásra erőltetni. Végül bólintottam, bár tudtam, hogy Ági nem fog örülni. Másnap reggel már ott álltunk a kormányablaknál, papírokat töltögettünk, Gábor keze remegett, én meg próbáltam nem gondolni arra, hogy mit csinálok.
Az első hónapban semmi sem történt. Az Octavia ott parkolt nálam az udvaron, Gábor néha elvitte ügyeket intézni, de mindig visszahozta. Aztán jöttek a levelek: először egy parkolási bírság, aztán egy gyorshajtás. Mind az én nevemre. Felhívtam Gábort.
– Ez most mi? – kérdeztem dühösen.
– Ne aggódj már! Kifizetem! Csak most nincs pénzem… De majd jövő héten!
Aztán jött a következő levél: végrehajtás indult az autóra egy régi hitel miatt. Ági ekkor robbant ki először.
– Laci! Meddig akarod még fedezni a bátyádat? Ez már nem segítség, hanem ostobaság! Mi lesz, ha elviszik a házat is?
Nem tudtam mit mondani. Gábor mindig is az én példaképem volt gyerekkoromban: ő tanított biciklizni, ő védett meg az iskolában. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított gyerek.
A családi ebédek feszültté váltak. Anyánk csak sóhajtozott:
– Laci, tudod, hogy Gábor most nehéz időket él át… Nem hagyhatod cserben!
Ági viszont egyre keményebb lett:
– Ha még egyszer segítesz neki ilyenben, elgondolkodom rajta, hogy veled akarom-e leélni az életem!
Egyik este Gábor becsöngetett hozzánk. Sápadt volt és ideges.
– Laci… baj van. A végrehajtók keresnek. El kellene bújtatni az autót pár hétre.
Ági felpattant:
– Elég volt! Ez nem motel! Nem fogod tönkretenni az életünket!
Gábor rám nézett könyörgő szemekkel. Éreztem magamban azt a régi testvéri köteléket – de most már inkább láncnak tűnt.
Az autót végül elvitték. A tartozást rám verték. Hónapokig fizettem a részleteket, miközben Gábor egyre ritkábban jelentkezett. Anyánk beteg lett a stressztől; minden családi ünnep veszekedéssé fajult.
Egy este Ági leült mellém.
– Laci… Szeretlek, de nem élhetek úgy, hogy mindig mások hibáit kell helyetted is viselnem.
Akkor értettem meg: nem csak Gábortól vagyok túsz, hanem saját jóindulatomtól is.
Azóta eltelt három év. Gábor új életet kezdett vidéken; néha ír egy üzenetet, de sosem kérdezi meg, hogy vagyok. Az Octavia története még mindig visszhangzik bennem minden alkalommal, amikor valaki segítséget kér.
Most itt ülök újra a konyhaasztalnál, és csak azt kérdezem magamtól: tényleg mindig segítenünk kell a családnak? Hol van az a határ, ahol már önmagunkat áruljuk el?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg minden áron tartozunk egymásnak?