Az utolsó hajnal Zsófikával: Egy anya szíve a végsőkig

– Ne vidd el tőlem! – kiáltottam, miközben a nővér óvatosan próbálta lefejteni a kezem Zsófi apró ujjairól. A szívem minden dobbanása fájt, mintha egyenként tépnék ki belőlem az emlékeket. Zsófi, az én kicsi lányom, ott feküdt mozdulatlanul, a gépek halk pittyegései között. Az orvos, Dr. Kovács, lehajtott fejjel állt az ágy végénél.

– Katalin, tudom, hogy ez lehetetlenül nehéz – mondta halkan –, de más gyermekek élete múlik ezen.

Nem akartam hallani. Nem akartam semmit sem hallani. Csak azt akartam, hogy Zsófi felébredjen, rám nézzen azokkal a nagy barna szemeivel, és azt mondja: „Anya, menjünk haza!” De nem mondta. Már napok óta nem mondott semmit.

A férjem, Gábor, a sarokban ült, arcát a tenyerébe temetve. Az utóbbi napokban csak veszekedtünk. Ő azt mondta, engedjem el Zsófit, ne tartsam vissza – szerinte ez lenne a helyes. Én viszont nem tudtam elengedni. Hogyan is tudnék? Egy anya sosem készül fel arra, hogy eltemesse a gyermekét.

A nővérek csendben mozogtak körülöttünk. Egyikük, Ágnes, odalépett hozzám és halkan dúdolni kezdett egy régi magyar altatódalt: „Tente baba tente…” Zsófi kedvence volt. Minden este ezt énekeltem neki otthon, amikor még egészséges volt, amikor még hittük, hogy az életünk boldog és teljes lehet.

Az orvosok azt mondták, agyhalott. Hogy nincs visszaút. Hogy csak a gépek tartják életben. De én még éreztem a kis kezét a tenyeremben, mintha bármelyik pillanatban megszorítaná az ujjam.

– Katalin – szólalt meg újra Dr. Kovács –, tudom, hogy most minden szó üresnek tűnik. De ha úgy döntesz… ha megengeded… Zsófi szervei megmenthetnek más gyerekeket.

A szavak visszhangoztak bennem: megmenthetnek más gyerekeket. Más anyák nem fogják átélni ezt a fájdalmat. Más családok új esélyt kapnak.

Gábor odalépett hozzám és megfogta a vállam.

– Kati, kérlek… – suttogta könnyek között –, gondolj arra, hogy Zsófi így örökké élhet valahol. Hogy valaki másnak ő lesz a csoda.

A düh és a kétségbeesés összekeveredett bennem. Miért pont velünk történt ez? Miért pont az én kislányommal? Mit vétettem? Az élet igazságtalan – ezt már gyerekkoromban megtanultam, amikor elvesztettem az apámat egy autóbalesetben. De most… most minden eddiginél kegyetlenebbnek tűnt.

Az anyósom is bejött a szobába. Erzsébet mindig erős asszony volt, de most ő is sírt.

– Katalin, drágám… – mondta remegő hangon –, én is elvesztettem egy gyermeket. Tudom, milyen érzés… De ha segíthetsz másokon… talán könnyebb lesz elviselni.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott Zsófi ágya mellett és simogattam a haját.

Az idő mintha megállt volna. A külvilág megszűnt létezni; csak mi voltunk ott: én, Gábor, Erzsébet és Zsófi. És a döntés súlya.

Végül felálltam és odaléptem Dr. Kovácshoz.

– Ha ez az ára annak, hogy valaki más élhessen… – mondtam elcsukló hangon –, akkor legyen így. De kérem… hadd búcsúzzak el tőle rendesen.

A nővérek csendben bólintottak és magunkra hagytak minket. Leültem Zsófi mellé és énekelni kezdtem neki: „Tente baba tente…” A könnyeim ráhullottak az arcára.

– Szeretlek, kicsim – suttogtam a fülébe –, mindig szeretni foglak.

Aznap este elvitték Zsófit a műtőbe. Éreztem, ahogy egy darab belőlem is vele megy örökre.

A következő napokban üresen bolyongtam a lakásban. Mindenhol ott voltak Zsófi emlékei: a kis cipője az előszobában, a kedvenc plüssmacija az ágyán. Gábor próbált erős lenni miattam, de láttam rajta is a fájdalmat.

Egy héttel később levelet kaptunk az orvosi egyetemtől: „Kedves Katalin és Gábor! Szeretnénk megköszönni önöknek azt a mérhetetlen nagyvonalúságot és bátorságot, amellyel lehetővé tették két kisgyermek életének megmentését.”

Könnyek között olvastam fel Gábornak a sorokat. Tudtam, hogy helyesen cselekedtünk – de ez nem csökkentette a fájdalmat.

Azóta minden évben elmegyünk Zsófi sírjához és viszünk neki egy szál fehér rózsát. Néha elképzelem, hogy valahol két másik család boldogan ünnepli gyermeke születésnapját – talán Zsófi szívével vagy veséjével élnek tovább.

De vajon tényleg lehet így tovább élni? Vajon valaha is megbékélhetek ezzel a veszteséggel? Ti mit tennétek az én helyemben?