Élet a fal túloldalán: Hogyan majdnem tönkretette a házasságomat az anyósom és apósom közelsége

– Már megint ott van nálatok az anyád, Zoli? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem remegett, ahogy a poharat szorongattam. Az ablakon át láttam, ahogy az anyósom, Ilona néni, a saját kulcsával nyitja ki a bejárati ajtónkat.

Zoli csak sóhajtott, és lesütötte a szemét. – Tudod, hogy nem tudok mit csinálni. Anyám mindig is ilyen volt.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. Az első évben még próbáltam kedves lenni. Elhittem, hogy Ilona néni csak segíteni akar, amikor minden vasárnap reggel átjött, hogy „rendet rakjon” nálunk. Aztán egyre többször maradt ott ebédre is, majd vacsorára is. Egy idő után már úgy éreztem, mintha nem is lenne saját otthonom.

A legrosszabb az volt, amikor megszületett a kisfiunk, Marci. Akkor Ilona néni már nemcsak a lakásunkba járt át, hanem az életünkbe is beleszólt. „Ne így öltöztesd fel a gyereket, megfázik!” – szólt rám minden reggel. „Nem így kell főzni a húslevest!” – mondta minden vasárnap. És Zoli? Ő csak hallgatott. Néha úgy éreztem, mintha ketten lennének ellenem.

Az apósom, László bácsi csendes volt, de mindig ott ült a sarokban, és mindent látott. Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, odamentem hozzá.

– László bácsi, nem lehetne, hogy Ilona néni kicsit ritkábban jöjjön át? Szeretném, ha lenne egy kis magánéletünk.

Felnézett rám a szemüvege fölött. – Tudod te, lányom, hogy az anyád csak jót akar. De hát ez mindig is így volt nálunk. A család összetart.

De én nem ezt akartam. Én azt akartam, hogy a saját családom legyen. Hogy Zolival mi döntsük el, hogyan élünk. Hogy Marci ne nőjön fel abban a feszültségben, amit minden nap éreztem.

A barátnőim azt mondták: „Kata, költözzetek el! Vagy legalább beszélj Zolival!” De hova költöztünk volna? A lakás Zoli szüleié volt, mi csak bérlők voltunk a saját otthonunkban.

Egyik este Zoli későn jött haza. Fáradt volt, látszott rajta, hogy valami nyomja a lelkét.

– Kata – kezdte halkan –, anyám azt mondta, hogy nem vagy elég jó anya. Hogy túl sokat dolgozol, és nem törődsz eleget Marcival.

A szívem összeszorult. – És te mit gondolsz?

Zoli sokáig hallgatott. – Szerintem… szerintem anyámnak igaza van abban, hogy többet kellene itthon lenned.

Akkor valami eltört bennem. Napokig nem szóltam hozzá. Csak tettem a dolgomat: dolgoztam, főztem, mostam – és közben egyre jobban éreztem magam körül a falakat.

Egy este Marci sírva ébredt fel. Átmentem hozzá, de mire odaértem, Ilona néni már ott volt mellette.

– Látod? – mondta nekem gúnyosan –, ha te nem lennél annyira elfoglalt, hamarabb itt lennél!

Nem bírtam tovább. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát Marcival együtt, és elmentünk anyukámhoz Zuglóba. Zoli egész nap hívogatott, de nem vettem fel.

Este végül eljött értünk.

– Kata, kérlek… beszéljük meg! – könyörgött az ajtóban.

– Addig nincs miről beszélni, amíg nem állsz ki mellettem! – mondtam neki sírva.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Anyukám simogatta a hajamat, mint gyerekkoromban.

– Kislányom – mondta halkan –, neked is jogod van boldognak lenni. Nem kell mindent eltűrnöd.

Másnap Zoli újra eljött. Most először láttam rajta igazi félelmet.

– Beszéltem anyámmal – mondta halkan. – Megmondtam neki, hogy többé nem jöhet át csak úgy hozzánk. Hogy ez a mi életünk.

Nem hittem neki azonnal. De amikor visszaköltöztünk, Ilona néni valóban ritkábban jött át. Eleinte nehéz volt neki is és nekem is. De lassan megtanultuk: vannak határok.

Most már tudom: ha nem állok ki magamért és a családomért, senki sem fogja megtenni helyettem.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan mernek végre nemet mondani? Ti mit tennétek a helyemben?