Rejtett kamerák mögött – Egy anya harca a bizalomért

– Miért sír már megint? – hallottam Erika hangját a nappaliból, miközben a babamonit halk zúgása mellett próbáltam néhány percet magamra szánni a hálószobában. A szívem összeszorult, ahogy a hangjában feszültséget éreztem. Az első gyermekem, Lili, alig múlt három hónapos, és én minden pillanatban attól rettegtem, hogy valami rossz történik vele, amikor nem vagyok ott. Mindenki azt mondta, hogy túl aggódó vagyok, de én csak azt akartam, hogy biztonságban legyen.

A férjem, Gábor szerint túlzásba estem. – Zsófi, nem tarthatod őt burokban egész életében! – mondta újra és újra. De én nem tudtam elengedni a félelmeimet. Amikor vissza kellett mennem dolgozni, hetekig tartott, mire rászántam magam, hogy dadust fogadjak. Erika ajánlásokkal érkezett, kedves volt és tapasztalt – legalábbis mindenki ezt mondta róla. Mégis, valami nem hagyott nyugodni. Talán az a pillantás, amit akkor vetett rám, amikor először kérdeztem meg tőle, hogy szereti-e a gyerekeket. Talán az a furcsa csend, ami néha leszállt a lakásra, amikor hazaértem.

Egyik este, amikor Gábor már aludt, én pedig álmatlanul forgolódtam az ágyban, elhatároztam magam: rejtett kamerákat szereltem fel a nappaliba és Lili szobájába. A lelkiismeretem mardosott – hiszen ezzel megszegtem Erika bizalmát –, de úgy éreztem, nincs más választásom.

Az első napokban semmi különöset nem láttam. Erika gondosan etette Lilit, ringatta, énekelt neki. Már-már kezdtem magamat bolondnak érezni. Aztán egy péntek délután minden megváltozott.

A felvételen Erika idegesen járkált fel-alá a nappaliban, Lili pedig sírt a kiságyban. Erika odament hozzá, és ingerülten szólt rá: – Elég legyen már! – Majd hirtelen mozdulattal letette a cumisüveget az asztalra és hátat fordított neki. Lili sírása csak erősödött. Erika visszafordult, és bár nem bántotta fizikailag, ridegen szólt hozzá: – Ha nem hagyod abba, kint hagylak az erkélyen! – A hangja kemény volt és hideg.

A vér is megfagyott bennem. Aznap este órákig ültem a laptop előtt, újra és újra visszanézve a jelenetet. Nem tudtam eldönteni: túlreagálom? Vagy tényleg baj van? Gábor szerint csak fáradt volt Erika. – Mindenkinek lehet rossz napja – mondta vállat vonva.

De én nem tudtam elengedni a dolgot. Másnap reggel úgy döntöttem, beszélek Erikával.

– Erika, szeretnék veled beszélni – kezdtem óvatosan.
– Persze, Zsófi. Valami baj van?
– Tegnap… úgy éreztem, kicsit ingerültebb voltál Lilivel. Minden rendben?
Erika arca elvörösödött.
– Nézze, Zsófia, egész nap sír ez a gyerek! Én is ember vagyok! Próbálok mindent megtenni érte.
– Értem… csak szeretném tudni, hogy jól érzi-e magát nálunk.
– Ha nem tetszik valami, kereshet másik dadust! – vágta rá sértetten.

A beszélgetés után még bizonytalanabb lettem. Vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy csak az anyai ösztöneim jeleznek veszélyt?

Aznap este újabb felvételt néztem vissza. Erika telefonált valakivel:
– Nem bírom ezt a nőt! Állandóan ellenőriz! Ha tudná… – nevetett fel gúnyosan.
A gyomrom görcsbe rándult. Vajon én vagyok az őrült? Vagy tényleg veszélyben van a lányom?

Egy hét múlva döntöttem: elküldtem Erikát. Gábor dühös lett.
– Most mit csinálunk? Ki fog vigyázni Lilire? Nem lehet mindenkit gyanúsítani!
– Nem érdekel! Nem akarom többé itt látni! – kiabáltam vissza könnyek között.

A következő hetekben egyedül maradtam Lilivel. Fáradt voltam, kimerült és magányos. Az anyám szerint túlzásba vittem mindent.
– Zsófi, te mindig mindent túlaggódsz! Régen nem voltak dadusok meg kamerák! Mi is felnőttünk valahogy!
De én nem tudtam elengedni a félelmeimet. Minden éjjel visszanéztem a felvételeket – mintha bizonyosságot keresnék arra, hogy jó anya vagyok-e.

Egy nap Gábor hazajött és leült mellém.
– Zsófi… szeretlek, de így nem lehet élni. Nem bízhatsz senkiben? Még bennem sem?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán, Lilit ringatva az ölemben.

Azóta eltelt két év. Lili egészséges és boldog kislány lett. De én még mindig félek. Minden új emberben veszélyt látok. A barátaim lassan elmaradtak mellőlem – senki sem értette meg az aggodalmaimat.

Néha azon gondolkodom: vajon jobb anya lettem attól, hogy mindent ellenőriztem? Vagy csak elvesztettem azt a képességemet, hogy bízni tudjak másokban?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ az anyai ösztön és a paranoia között?