Titokban kötött házasság: Egy fiú vallomása a családi drámáról

– Hogy képzeled ezt, Jakab?! – anyám hangja remegett a dühtől és a csalódottságtól. A konyhaasztalnál ültem, előttem egy csésze kihűlt kávé, a telefonomon még ott világított az esküvői fotó, amit végül kénytelen voltam megmutatni nekik. A titok, amit hónapokig őriztem, most egyetlen pillanat alatt omlott össze.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy nálunk minden rendben van. Apám elhagyott minket, amikor még kisfiú voltam, de anyám hamarosan újra férjhez ment. László, a nevelőapám, sosem tett különbséget köztem és egy saját gyerek között. Mindent megkaptam tőlük: szeretetet, törődést, támogatást. Csak egy dolgot nem: elfogadást azok iránt, akiket én választottam.

Amikor először vittem haza Annát – mert igen, ő Anna volt, nem valami külföldi név –, már az első pillanatban éreztem a feszültséget. Anyám szeme végigmérte őt tetőtől talpig, mintha valami hibát keresne rajta. László próbált kedves lenni, de láttam rajta is a bizonytalanságot. Anna csendesen mosolygott, de később bevallotta: úgy érezte magát, mint egy idegen egy zárt közösségben.

– És mivel is foglalkozol pontosan? – kérdezte anyám gyanakvóan.
– Óvónő vagyok – felelte Anna halkan.
– Hm. És a szüleid? – folytatta anyám.
– Apukám nyugdíjas postás, anyukám pedig könyvtáros.
– Értem – mondta anyám, de a hangjában ott bujkált az ítélkezés.

Aznap este Anna sírva fakadt nálam.
– Jakab, én nem akarok közéjük tartozni. Úgy érzem, sosem fogadnak el.

Próbáltam nyugtatni, de magamban tudtam: igaza van. Anyám mindig is azt akarta, hogy valami „hozzánk illő” lányt válasszak. Olyat, akinek a családja legalább olyan „rendes”, mint mi. De én Annát szerettem – nem az ő családját vagy a foglalkozását.

Az évek teltek, Anna és én összeköltöztünk egy kis albérletbe Zuglóban. Anyám ritkán látogatott meg minket, és ha mégis eljött, mindig talált valamit, amin kritizálhatott: „Miért ilyen rendetlen ez a lakás?”, „Nem lenne jobb egy nagyobb helyen lakni?”, „Mikor lesz már unokám?”

Aztán jött a nagy döntés: Anna kezét kértem meg egy csendes vasárnap délután. Ő igent mondott – sírva-nevetve borult a nyakamba. Azonnal tudtam: ebből baj lesz otthon. Napokig gyötrődtem, hogyan mondjam el anyáméknak. Végül úgy döntöttünk Annával: titokban házasodunk össze. Elutaztunk Pécsre – ott éltek Anna rokonai –, és egy kis templomban mondtuk ki az igent. Csak Anna szülei és testvére voltak ott. Az én oldalam üresen maradt.

A nászéjszakán Anna rám nézett:
– Nem félsz attól, hogy egyszer minden kiderül?
– Félek – suttogtam –, de most boldog vagyok.

Hazatérve próbáltam úgy élni tovább az életemet, mintha semmi sem történt volna. De minden találkozás anyámmal egyre nehezebb lett. Egyre többször kérdezte:
– Mikor lesz már esküvő? Nem akarod végre rendesen elkötelezni magad?

Hazudtam neki. Azt mondtam: még várunk. Hogy nincs pénzünk nagy lagzira. Hogy előbb lakást akarunk venni. Minden alkalommal összeszorult a gyomrom.

Aztán egy nap Anna váratlanul rosszul lett. Kórházba került – kiderült, hogy babát várunk. A hír örömmel töltött el minket, de tudtam: most már nem halogathatom tovább az igazságot.

Egy vasárnap délután összegyűjtöttem minden bátorságomat és elmondtam anyámnak:
– Anya… mi már házasok vagyunk. Pécsen esküdtünk meg fél éve.

Először csak nézett rám döbbenten. Aztán kitört belőle minden:
– Hogy tehetted ezt velünk? Hogy hagyhattad ki az életed legfontosabb napjából azokat, akik mindent megtettek érted?
László csak csendben ült és nézett maga elé.
– Nem akartam veszekedést… Nem akartam, hogy Anna szenvedjen – próbáltam magyarázkodni.
– És mi? Mi nem számítunk? – zokogott anyám.

Azóta hetek teltek el. Anyám nem hívott fel egyszer sem. László néha ír egy-egy üzenetet: „Remélem jól vagytok.” Anna próbálja tartani bennem a lelket, de látom rajta is a szomorúságot.

Most itt ülök a gyerekszoba ablakában és azon gondolkodom: vajon helyesen döntöttem? Megvédtem Annát a családi drámától – de közben elveszítettem azokat is, akik felneveltek. Lehet-e valaha újra béke köztünk? Vagy örökre kettészakadt a családunk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?