Az a kísérlet, ami darabokra szaggatta a családomat – Egy férj vallomása a szétesés szélén
– Márta, mondd el végre, mi bajod van! – kiáltottam rá egy szerdai este, amikor a lakásban már csak a mosogatógép zúgása törte meg a csendet. A kisfiunk, Bence, már aludt, én pedig úgy éreztem, ha most nem beszélünk, sosem fogunk. Márta csak ült az asztalnál, a kezében egy félig üres bögre teával, és a szemét mereven a terítő mintájára szegezte.
– Semmi. Fáradt vagyok – mondta halkan, de a hangjában ott volt valami végleges, valami, ami azt súgta: ne kérdezz tovább.
Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem: ki kell derítenem, mi történik velünk. Hét éve vagyunk házasok. Az elején minden könnyűnek tűnt. Szerettük egymást, terveztünk, nevettünk. Aztán jött Bence, és minden megváltozott. Az éjszakák rövidek lettek, a nappalok hosszúak. Márta egyre többet panaszkodott fáradtságra, én pedig egyre többször éreztem magam feleslegesnek.
A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden. A főnököm, Gábor, többször is szóvá tette, hogy szétszórt vagyok. De hogyan is tudnék koncentrálni, amikor otthon minden este úgy érzem magam, mintha egy idegennel élnék?
Egyik este aztán eszembe jutott valami. Mi lenne, ha kipróbálnám: egy hétig mindent én csinálok otthon? Hátha így megértem Mártát. Megbeszéltem vele – vagyis inkább bejelentettem –, hogy mostantól én kelek fel Bencéhez éjszaka, én főzök, mosok, takarítok. Márta csak nézett rám fáradt szemekkel.
– Csináld csak – mondta halkan. Nem volt benne semmi öröm vagy hála.
Az első nap még lelkes voltam. Reggel korán keltem Bencéhez, elkészítettem a reggelit, elvittem oviba. Aztán munka után bevásároltam, főztem vacsorát. Este hullafáradtan estem az ágyba. Másnap ugyanez – de már kevésbé ment könnyen. Bence hisztizett az oviban, a főnököm megint rám szólt, hogy késésben vagyok egy jelentéssel.
A harmadik nap reggelén Márta rám nézett:
– Most már érted? – kérdezte csendesen.
De én csak dacosan bólintottam. Nem akartam beismerni, hogy kezdek összeroppanni.
A hét végére már alig bírtam magammal. Bence beteg lett – egész éjjel sírt. Márta próbált segíteni, de én elutasítottam:
– Most én csinálom! – mondtam ingerülten.
Ő csak vállat vont és visszament a hálóba.
Szombat este aztán összeomlottam. A fürdőszobában ültem a hideg kövön és sírtam. Nem tudtam tovább titkolni magam előtt sem: nem vagyok elég erős ehhez. Nem értettem eddig Mártát – most már igen.
Másnap reggel leültem vele beszélgetni.
– Sajnálom – mondtam halkan. – Azt hittem, csak túlzásba viszed a panaszkodást. De most már tudom…
Márta rám nézett. A szeme vörös volt a fáradtságtól és talán a sírástól is.
– Nem csak rólam van szó – mondta halkan. – Rólunk is. Hogy nem beszélünk egymással. Hogy mindketten magunkban hordjuk a fájdalmainkat.
Azt hittem, ezzel vége lesz a kísérletnek – de nem így lett. Egyre több minden jött felszínre: régi sérelmek, kimondatlan vágyak. Kiderült például, hogy Márta régóta úgy érzi: nem számíthat rám igazán. Hogy amikor Bence megszületett, én inkább dolgoztam többet, minthogy otthon segítsek.
Én pedig azt mondtam neki:
– Én csak azt akartam, hogy biztonságban legyetek…
– Nekem nem pénz kellett volna – vágott közbe –, hanem te!
Ez volt az a mondat, ami mintha arcul csapott volna.
A következő hetekben próbáltunk újra közeledni egymáshoz. Elmentünk párterápiára is – ami nálunk vidéken nem egyszerű döntés. Anyám kinevetett:
– Minek az? Régen nem volt ilyen hülyeség! – mondta gúnyosan.
De én tudtam: ha most nem teszünk valamit, végleg elveszítjük egymást.
A terápián sok minden előjött: Márta gyerekkori félelmei, az én megfelelési kényszerem apám felé… Néha úgy éreztem, jobb lett volna soha nem bolygatni ezeket a dolgokat. De aztán rájöttem: csak így lehetünk őszinték egymással.
Bence közben egyre érzékenyebb lett. Egyik este odabújt hozzám:
– Apa, ugye nem fogtok elválni?
A szívem összeszorult. Mit mondhat ilyenkor egy apa?
– Mindent megteszünk érte – suttogtam.
Most itt ülök a nappaliban. Márta alszik Bencével együtt. Csend van – de ez most másfajta csend: tele reménnyel és félelemmel egyszerre.
Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán? Ti mit gondoltok erről?