Amikor az ajándék szétzilálja a családot: Egy hűtőszekrény ára
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Zoli! – kiáltottam rá a testvéremre, miközben a konyhaasztalnál álltunk, és anya régi, nyikorgó hűtője halkan zümmögött mögöttünk. – Ez az egyetlen dolog, amit kértem tőled. Csak egyszer legyél velem egy oldalon, csak egyszer gondolj anyára, ne magadra!
Zoli vállat vont, és a telefonját nyomkodta. – Nincs most pénzem ilyenekre, Emese. Tudod jól, hogy mennyit fizetek albérletre. Meg különben is, anya mindig csak neked kedvezett. Miért én fizessek?
A szívem összeszorult. Mindig ugyanaz a lemez. Gyerekkorunk óta úgy érezte, hogy anya engem szeret jobban, engem támogat inkább. Pedig csak én voltam az, aki mindig ott maradt mellette, amikor beteg volt, amikor apu elment, amikor minden széthullott körülöttünk.
– Zoli, ez nem rólam szól! – próbáltam halkan beszélni, de a hangom remegett. – Anya hatvan éves lesz. A hűtője lassan húsz éves. Nem akarom, hogy megint elromoljon, és tönkremenjenek a kaják. Ez egy közös ajándék lenne. Nem magamnak kérem.
Zoli felnézett rám, a szeme hideg volt és távolságtartó. – Ha annyira akarod azt a hűtőt, vedd meg te. Én nem fogok egy fillért sem adni rá.
Azt hittem, elsírom magam ott helyben. Anya a másik szobában volt, nem hallotta a vitánkat. De én tudtam, hogy ha most feladom, akkor soha többé nem lesz köztünk rendes kapcsolat.
Aznap este hazamentem a kis lakásomba Zuglóban. A villamoson ülve bámultam ki az ablakon, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden egyszerűbb volt. Amikor Zolival együtt építettünk bunkert a kert végében, amikor együtt nevettünk anyával a konyhában palacsintasütés közben.
De valami elromlott köztünk. Talán akkor kezdődött, amikor apu elment egy másik nőhöz. Zoli akkor tizennégy volt, én tizenegy. Ő dühös lett mindenkire – rám is –, én meg csak próbáltam túlélni az egészet.
Másnap reggel felhívtam Katát, a legjobb barátnőmet.
– Szerinted túl sokat kérek tőle? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem, Emese – válaszolta Kata határozottan. – De tudod jól, hogy Zoli mindig is önző volt. Ne várj tőle csodát. Ha tényleg fontos neked az ajándék, vedd meg egyedül. Anya úgyis értékelni fogja.
Sóhajtottam. – De akkor is… Olyan jó lett volna együtt adni neki valamit. Hogy végre ne csak veszekedjünk.
Kata hallgatott egy pillanatig.
– Lehet, hogy neki most idő kell. Vagy sosem fog változni. De te legalább megtetted, amit tudtál.
Aznap este leültem a laptopom elé, és elkezdtem nézni a hűtőket az interneten. A fizetésemből épphogy kijött volna egy olcsóbb modell, de tudtam, hogy anyának minden forint számít – és nekem is.
Végül megrendeltem egyet. A szállítás napján Zolit is meghívtam anyához – nem mondtam el neki semmit előre.
Amikor megérkezett a futár a nagy dobozzal, anya csak állt döbbenten az ajtóban.
– Jaj, Emese… ezt nem kellett volna! Honnan volt erre pénzed?
Zoli ott állt mellettem, karba tett kézzel.
– Látod anya? Emese mindig mindent megold egyedül – mondta gúnyosan.
Anya rám nézett könnyes szemmel.
– Köszönöm kislányom… De Zoli, te is részt vettél benne?
Zoli csak megrázta a fejét.
– Nem anya. Én nem tudtam erről semmit.
A csend szinte fojtogató volt. Anya arca elkomorult.
– Sajnálom… Bárcsak együtt tudtatok volna örömet szerezni nekem – mondta halkan.
Aznap este anya sokáig ölelt magához. Zoli hamar elment – azt mondta, dolga van még.
Otthon ültem a sötétben és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy Zoli ennyire eltávolodott tőlünk? Vagy csak ő nem képes megbocsátani a múltat?
Most már csak azt tudom kérdezni magamtól: Mit ér egy ajándék, ha közben elveszítjük egymást? Ti mit tettetek volna a helyemben?