A tökéletesség házában, káoszban a szívem – Egy lány útja önmagához

– Miért nem tudsz egyszer végre úgy viselkedni, ahogy elvárjuk? – csattant fel anya hangja, miközben a nappali sarkában álltam, összeszorított ököllel. A kristálycsillár fénye hidegen csillant meg a könnyeimen. Apa a sarokban ült, újságot olvasott, de tudtam, hogy minden szavamra figyel. A családi házunkban mindig rend uralkodott: hófehér falak, makulátlan parketta, minden tárgy katonás rendben. Csak én lógtam ki ebből a tökéletes képből.

Gyermekkorom óta azt hallgattam: „Juli, csak akkor lesz belőled valaki, ha kitűnő tanuló vagy, ha zongorázol, ha szépen beszélsz.” Minden reggel azzal ébredtem, hogy megfeleljek. A gimnáziumban is csak a legjobb jegyeket tűrték el tőlem – egy négyes már családi tragédiának számított. A barátaim szerint szerencsés vagyok, hiszen mindent megkapok: különórák, márkás ruhák, balatoni nyarak. De ők nem látták azt a fojtogató légkört, ami minden nap körülvett.

Az igazi törés akkor jött el, amikor bejelentettem: nem akarok jogász lenni. Ott álltam a vasárnapi ebédnél, a húsleves gőze kavargott az asztal fölött. – Én inkább képzőművészetire szeretnék menni – mondtam halkan. Apa letette a kanalat. Anya arca elfehéredett. – Ez most valami vicc? – kérdezte ridegen. – Az egész család jogász volt generációk óta! – kiabált apa. Aztán csend lett. Azt hittem, megfulladok.

Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Anya még szigorúbb lett: minden nap ellenőrizte a leckéimet, elvette a telefonomat, ha nem tanultam eleget. Apa egyre többször maradt bent az irodában késő estig. A testvérem, Gergő csak vállat vont: „Ne balhézz már, Juli, úgysem nyerhetsz ellenük.” De én már nem bírtam tovább.

Egyik este, amikor anya újra rám szólt, hogy miért nem gyakorlok zongorán legalább két órát naponta, kitört belőlem minden:
– Nem akarok zongorázni! Nem akarok jogász lenni! Nem akarok ebben a házban élni! – kiabáltam sírva.
Anya döbbenten nézett rám. – Hogy beszélsz velem? Hálátlan vagy! Mindent megadunk neked!
– Csak azt nem adjátok meg, ami igazán kellene: hogy önmagam lehessek! – zokogtam.

Aznap este először éreztem magam szabadnak – még ha csak pár percig is tartott. Az éjszakát sírással töltöttem. Másnap reggel azonban eldöntöttem: ki kell törnöm ebből a börtönből.

Elkezdtem titokban rajzolni. Az iskolai füzetek hátuljára firkáltam portrékat, utcai jeleneteket. Az egyik rajzomat meglátta az osztályfőnököm, Katalin néni.
– Juli, tehetséges vagy. Miért nem jelentkezel az iskolai rajzszakkörre?
– Nem engednék otthon – suttogtam.
– Próbáld meg. Néha ki kell állni magadért – mondta biztatóan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg megéri harcolni? De amikor beléptem a házba és megláttam anyát a konyhában, ahogy újabb listát ír arról, mit kellene még jobban csinálnom, eldöntöttem: jelentkezem.

A rajzszakkör lett az első menedékem. Ott végre levegőt kaptam. Megismertem Annát és Zsófit – ők is hasonló cipőben jártak otthon. Együtt nevettünk, sírtunk, és titokban terveztük a jövőt.

Egyik délután Anna így szólt:
– Juli, mi lenne, ha beneveznénk a városi rajzpályázatra?
– Ha anya megtudja…
– Ne törődj vele! Ez most rólunk szól!

Végül beadtuk a pályamunkámat – egy önarcképet rajzoltam: egy lány áll egy tökéletesen berendezett szobában, de az arca üres.

A díjátadón ott álltam remegve. Amikor kimondták a nevemet fődíjasként, először nem hittem el. Anna átölelt. Zsófi tapsolt. Hazafelé menet azonban összeszorult a gyomrom: hogyan fogom ezt otthon elmondani?

Otthon csend volt. Anya a nappaliban ült, kezében egy fényképalbummal.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte halkan.
– Díjat nyertem egy rajzpályázaton – mondtam bátortalanul.
Anya sokáig hallgatott. Végül megszólalt:
– Nem ezt akartuk neked… De látom, hogy boldog vagy.

A következő hetekben lassan változni kezdett minden. Apa még mindig nehezen fogadta el az új helyzetet, de Gergő egyszer odasúgta: „Büszke vagyok rád.” Anya néha még próbált visszahúzni a régi keretek közé, de már nem hagytam magam.

Felvettek a képzőművészetire. Az első napomon remegő kézzel léptem be az egyetem kapuján. Tudtam: hosszú út áll előttem – de végre az enyém.

Néha még most is hallom anya hangját fejemben: „Juli, csak akkor leszel valaki…” De ma már tudom: valaki akkor leszek, ha önmagam vagyok.

Ti mit gondoltok? Meddig kell megfelelni mások elvárásainak? És mikor jön el az a pillanat, amikor végre kiállhatunk magunkért?