Szívem nagyobb, mint az otthonom: Anna története, hatgyermekes édesanyaként

– Anna, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta rám anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávésbögrével, amely remegett az idegességtől. A gyerekek a szobában játszottak, de én csak őt láttam, ahogy a szemeiben egyszerre tükröződött félelem és düh.

– De igen, anya. Nem hagyhatom őket magukra. Dániel és Zsófi még csak hat és nyolc évesek. Ha én sem segítek nekik, ki fog? – válaszoltam csendesen, de határozottan.

A szívem hevesen vert. Még mindig hallottam Dániel sírását a temetés után, amikor senki nem akarta elvinni őket. A szociális munkás csak sóhajtott: „Nincs hely, asszonyom. A gyermekotthonok tele vannak.” Akkor döntöttem el. Nem volt kérdés.

A férjem, Gábor, először csak nézett rám. – Anna, négy gyerekünk van. Alig bírjuk így is. Tudod, mennyi pénzünk marad hó végén? És ha valamelyikük beteg lesz? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogy a falak is meghallják.

– Tudom – suttogtam. – De ha most nemet mondok, egész életemben bánni fogom.

Az első hetek pokolian nehezek voltak. A lakótelepi lakásunkban minden centiméter számított. A régi emeletes ágyat Gábor szerelte össze újra, hogy mindenkinek jusson hely. A gyerekek – Bence, Lili, Ádám és Petra – először féltékenyek voltak az új testvérekre. Lili egyszer sírva fakadt: – Anya, most már nem szeretsz minket annyira?

Leültem mellé az ágyra, megsimogattam a haját. – Dehogynem, kicsim. A szeretet nem fogy el attól, hogy többen vagyunk. Csak nagyobb lesz a szívünk.

De ezt magamnak is ismételgetnem kellett. Mert amikor este fáradtan ültem a konyhában, és számoltam a pénzt, hogy elég lesz-e a tejre és kenyérre, néha elfogott a kétségbeesés. Az iskolában is voltak gondok: Dánielt csúfolták az osztálytársai, mert „csak befogadott gyerek”. Zsófi esténként sokáig sírt az anyukája után.

Egy este Gábor leült mellém.
– Anna, félek. Félek, hogy elveszítünk mindent. Hogy szétesik a családunk.
– Én is félek – mondtam ki végre hangosan –, de ha most feladjuk, akkor mit tanítunk a gyerekeinknek?

Aztán jöttek a hétköznapi csaták: reggeli készülődés hat gyerekkel, veszekedések a fürdőszobában, ki mikor mehet zuhanyozni; a szomszéd néni rosszalló pillantásai a lépcsőházban („Ennyi gyereket! Hogy bírják?”); az iskolai szülői értekezletek, ahol mindig magyarázkodnom kellett.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Bence egyszer azt mondta:
– Anya, én nem akarom, hogy itt legyenek. Miért nem lehet minden úgy, mint régen?

Megöleltem őt.
– Tudom, nehéz. Nekem is hiányzik a régi életünk. De néha muszáj segíteni másokon. És tudod mit? Egyszer majd te is büszke leszel magadra ezért.

A karácsony közeledtével egyre inkább éreztem: valami változik bennünk. Dániel először mosolygott rám reggelente. Zsófi már nem sírt esténként. Lili és Petra együtt rajzoltak velük hópelyheket az ablakra.

De a pénzügyek egyre szorongatóbbak lettek. Egyik este Gábor fáradtan ült le mellém.
– Anna, beszéltem a főnökömmel. Adott egy kis pluszmunkát. Nem sok pénz, de talán elég lesz.
– Köszönöm – suttogtam könnyes szemmel.

Aztán jött egy újabb vihar: anyám megbetegedett. Hetente jártam hozzá vidékre segíteni. A testvérem, Zsolt csak annyit mondott:
– Te választottad ezt az életet. Most oldd meg!

Ott álltam a kórházi folyosón, kezemben anyám kezével, és azon gondolkodtam: vajon tényleg túl sokat vállaltam? Vajon igazuk van azoknak, akik azt mondják: „Nem lehet mindenkit megmenteni?”

De amikor este hazaértem, hat pár kis kéz ölelt át egyszerre.
– Szeretünk, anya! – kiáltották egyszerre.

Akkor tudtam: nem cserélném el ezt semmire.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze langyos teával, hallgatom a gyerekek nevetését a szobából, és azon tűnődöm: vajon hányan döntenének úgy, mint én? Hányan mernék kinyitni a szívüket akkor is, ha az egész világ azt mondja: „Elég volt!” Vajon tényleg túl nagy áldozatot hoztam… vagy éppen ez teszi teljessé az életem?