Nem tudom elhagyni őt – Egy magyar családanya küzdelme a szeretet és a teher között

– Megint ittál, András? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcs csörgése után belépett a lakásba. A konyhában ültem, a kezem görcsösen szorította a bögrét, benne kihűlt teával. A gyerekek már aludtak, de én nem tudtam nyugodni, amíg ő haza nem ért.

András rám se nézett, csak ledobta magát a kanapéra. – Ne kezd már megint, Éva! Fáradt vagyok – morogta, és becsukta a szemét, mintha ezzel eltüntetné a valóságot.

A szívem összeszorult. Hányszor játszódott már le ez a jelenet? Hányszor ígérte meg, hogy abbahagyja? Hányszor hittem el neki? És mégis… mégis minden este ugyanaz: várakozás, félelem, remény, majd csalódás.

Azt mondják, az embernek csak egy élete van. De én mintha kettőt éltem volna: egyet nappal, amikor dolgoztam, gyereket neveltem, főztem, mostam, intéztem mindent; és egyet éjjel, amikor csendben sírtam a párnába, hogy ne hallja senki.

A szomszédok persze mindent tudnak. Magyarországon nem lehet titkot tartani. A lépcsőházban néha összesúgnak mögöttem: „Szegény Éva, az ura megint berúgott.” Vagy: „Miért nem hagyja már ott azt az embert?”

De ők nem tudják, milyen volt András régen. Milyen volt, amikor még udvarolt nekem. Amikor együtt sétáltunk a Tisza-parton, és azt mondta: „Éva, veled akarom leélni az életem.” Akkor még nem ivott. Akkor még minden más volt.

Aztán jött a gyárbezárás. Egyik napról a másikra elvesztette az állását. Próbált máshol dolgozni – építkezésen, raktárban –, de sehol sem becsülték meg. Egyre többször nyúlt az üveghez. Először csak hétvégén, aztán már hétköznap is. Végül minden nap.

– Anya, miért kiabáltok? – szólalt meg halkan Dóri, a lányom, az ajtóból. Gyerek még, de már túl sokat látott.

– Semmi baj, kicsim – próbáltam mosolyogni –, csak fáradtak vagyunk apával.

Dóri visszament a szobájába. Én pedig ott maradtam Andrással és a csenddel.

Másnap reggel mintha semmi sem történt volna. András felkelt, elment dolgozni – most épp egy ismerős vállalkozónál segédmunkás –, én pedig vittem a gyerekeket iskolába. Az anyósommal találkoztam az utcán.

– Éva, te ezt nem bírod sokáig – mondta komoran. – Gondolj a gyerekekre! Az én fiam már nem az az ember…

– Tudom – suttogtam –, de nem tudom elhagyni őt. Dóri és Marci szeretik az apjukat. És én is… valahol mélyen még mindig szeretem.

Az anyósom csak legyintett. – A szeretet nem mindig elég.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg nem elég? Mi tart még össze minket? A közös múlt? A remény? Vagy csak a félelem az egyedülléttől?

Este András józanul jött haza. Leült mellém a konyhaasztalhoz.

– Éva… – kezdte halkan –, tudom, hogy mindent elrontottam. Próbálok változni. De néha úgy érzem, nem megy egyedül.

– Segítek neked – mondtam könnyes szemmel. – De neked is akarnod kell.

– Akarom… csak néha olyan nehéz…

Megfogtam a kezét. Olyan régen volt már köztünk igazi érintés. Most mégis ott volt benne minden: fájdalom, bűntudat, szeretet.

Aznap este először aludtam el úgy hosszú idő után, hogy nem sírtam.

De másnap újra kezdődött minden elölről. András későn jött haza, éreztem rajta az alkoholt. A gyerekek már aludtak. Én pedig ültem a sötétben és vártam.

– Miért csinálod ezt velünk? – kérdeztem tőle csendesen.

– Nem tudom… – felelte megtörten. – Néha úgy érzem, csak így bírom ki ezt az egészet.

– És mi lesz velünk? Mi lesz velem? A gyerekekkel?

Nem válaszolt.

A családom egy része azt mondja: „Éva, hagyd ott! Gondolj magadra!” De hogyan hagyhatnék ott valakit, akivel együtt öregedtünk meg? Akivel együtt álmodtunk házról, kerttel, boldog családról?

A barátnőm, Zsuzsa is próbál segíteni.

– Gyere át hozzánk holnap délután! Legalább egy kicsit kiszellőzteted a fejed – mondja mindig.

De én ritkán megyek. Mert félek: ha nem vagyok otthon, mi lesz Andrással? Mi lesz a gyerekekkel?

Egyik este Marci sírva jött hozzám:

– Anya, apa miért ilyen szomorú mindig?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Aztán jött egy pillanat tavasszal: András kórházba került májproblémákkal. Ott ültem mellette az ágy szélén.

– Meg fogsz halni? – kérdezte tőle Dóri remegő hangon.

– Nem akarok meghalni – felelte András könnyes szemmel –, szeretnék veletek maradni.

Az orvos azt mondta: ha nem hagyja abba az ivást, hónapjai lehetnek csak hátra.

Hazajöttünk. Egy ideig tényleg nem ivott. Újra nevettünk együtt vacsora közben. A gyerekek is boldogabbak voltak.

De aztán újra megtörtént… Egyik este későig dolgozott – legalábbis ezt mondta –, aztán részegen jött haza.

Éreztem magamban a dühöt és a tehetetlenséget.

– Elég volt! – kiabáltam rá először életemben igazán hangosan. – Vagy te választasz minket, vagy az italt!

András csak nézett rám üveges szemmel.

Másnap reggel bocsánatot kért. Megígérte újra…

És én újra hittem neki.

Néha úgy érzem magam, mint egy bolond: mindig remélek valamiben, ami talán sosem jön el. De amikor látom Andrást játszani Marcival vagy Dórival nevetni a kertben… akkor úgy érzem: ezért érdemes küzdeni.

A családomban sokan elfordultak tőlem emiatt. Az anyám azt mondja: „Éva, te tönkreteszed magad!” Az apám már nem is beszél velem erről.

De én nem tudom elhagyni őt. Mert minden nehézség ellenére is szeretem Andrást. Mert hiszek abban, hogy egyszer tényleg sikerül neki leszokni. Mert félek attól is: ha elmegyek, mi lesz vele? Ki fog rá vigyázni?

Tudom, sokan azt gondolják: gyenge vagyok. De aki sosem élt ilyen helyzetben, az nem értheti ezt igazán.

Néha magamnak is felteszem a kérdést: meddig lehet bírni így? Meddig lehet remélni? Hol van az a pont, amikor már tényleg tovább kell lépni?

De ma este is ugyanaz történik majd: várok rá haza… Reménykedem… És amikor belép az ajtón – akár józanul jön haza, akár részegen –, akkor is őt látom benne: azt az embert, akit valaha szerettem.

Vajon jól teszem-e? Vajon tényleg van még remény? Vagy csak önmagamat áltatom nap mint nap?