A hegy szélén álló idegen – Egy családi titok nyomában

– Mit keres maga itt? – kiáltottam rá, miközben a slagból még mindig folyt a víz a muskátlikra. A férfi nem válaszolt azonnal, csak állt ott, mintha a földből nőtt volna ki, a szeme sötét volt és fáradt. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Nem szoktak idegenek járni erre, főleg nem az erdő felől, ahol gyerekkoromban annyi rémtörténetet hallottam.

A férfi végül megszólalt: – Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni. Csak… csak vizet szeretnék kérni.

A hangja rekedt volt, mintha napok óta nem beszélt volna senkivel. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. A magyar vidéken az ember megtanulja, hogy ne bízzon meg akárkiben, de anyám hangja csengett a fejemben: „Mindig adj vizet a vándornak!” Odaléptem hozzá, és átnyújtottam egy poharat. Amikor átvette, a kezünk összeért. Hideg volt az érintése, de valami ismerős is volt benne.

– Honnan jött? – kérdeztem óvatosan.

– Régről – felelte, és elmosolyodott. Ez a mosoly valami mélyen eltemetett emléket idézett fel bennem, de nem tudtam hová tenni.

Aznap este nem tudtam aludni. Az ablakon át néztem az erdő sötétjét, és azon gondolkodtam, vajon ki lehetett az idegen. Másnap reggel anyám – aki velem lakott mióta apám meghalt – furcsán viselkedett. Kerülte a tekintetem, és amikor szóba hoztam az idegent, csak annyit mondott: – Jobb lenne, ha nem foglalkoznál vele.

De nem tudtam elengedni a dolgot. Aznap délután újra láttam őt az erdő szélén. Megállt, intett nekem, mintha hívna. A kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél, így követtem őt a fák közé. Az erdőben minden hang felerősödött: a madarak csicsergése, az ágak roppanása a lábam alatt. A férfi egy tisztásra vezetett, ahol egy régi kőpad állt – gyerekkoromban sokszor játszottam itt.

– Ismered ezt a helyet? – kérdezte.

– Igen – feleltem halkan. – Apámmal jártunk ide régen.

A férfi bólintott. – Az apád jó ember volt. De voltak titkai.

Megfagyott bennem a vér. Honnan tudja ezt? Ki ez az ember?

– Ki maga? – kérdeztem remegő hangon.

– A nevem László – mondta végül. – Régen barátok voltunk az apáddal. De aztán… történt valami.

László mesélni kezdett. Elmondta, hogy fiatal korukban apám és ő együtt dolgoztak a helyi tsz-ben. Egy este azonban eltűnt egy nagyobb összegű pénz, és mindenki apámat gyanúsította. Apám soha nem beszélt erről nekem vagy anyámnak – legalábbis én így hittem. László azt mondta, ő tudja az igazságot: valójában ő vette el a pénzt, de apám magára vállalta a bűnt, hogy megvédje őt és családját.

A világ kifordult alólam. Egész életemben apám emlékét próbáltam tisztán tartani, de mindig ott volt bennem a gyanú árnyéka, amit a falu suttogása ültetett el bennem. Most pedig itt áll előttem az igazság – vagy legalábbis annak egy darabja.

– Miért most jött vissza? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Mert haldoklom – felelte László csendesen. – És nem akarok úgy meghalni, hogy ne kérjek bocsánatot.

Hazamentem, és mindent elmondtam anyámnak. Ő csak sírt, és azt mondta: – Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. De azt akartam, hogy te soha ne tudj erről.

Napokig nem szóltunk egymáshoz. A házban feszültség vibrált; minden mozdulatban ott volt a kimondatlan múlt súlya. Végül anyám odajött hozzám az este: – Meg kell bocsátanunk neki. Apád is ezt tenné.

Elmentünk együtt Lászlóhoz az erdő szélére. Ott ült a kőpadon, gyenge volt és megtört. Anyám leült melléje, én pedig csak álltam ott némán.

– Megbocsátok neked – mondta anyám halkan. – De soha nem felejtem el.

László sírt. Én is sírtam. Valami felszakadt bennem; mintha évek óta hordozott terhet dobtam volna le magamról.

Azóta minden nap másként nézek az erdőre. Már nem csak félelmetes hely számomra; ott történt meg a megbékélés is.

Néha még mindig hallom apám hangját a fák között: „Az igazság néha fájdalmasabb, mint a hazugság.” Vajon tényleg jobb tudni mindent? Vagy néha jobb lett volna megmaradni a bizonytalanságban? Ti mit tennétek a helyemben?