Zöld a Sárga Iránt: Az Apai Szeretet Hiánya Nővérem Esküvőjén

– Miért mindig ő? – suttogtam magamban, miközben a nappali függönye mögül figyeltem, ahogy apám, vagyis inkább mostohaapám, László, gyengéden igazgatja a fátylat a nővéremen, Annán. A halk nevetéseik és az összekacsintásaik mélyebben vágtak belém, mint amit valaha is be mertem volna vallani. Anyám az asztalnál ült, idegesen piszkálta a villájával a rántott húst, de nem szólt semmit. Mindenki tudta, hogy ma Anna napja van – de senki sem vette észre, én hogyan érzem magam. Vagy talán csak nem érdekelte őket.

Gyerekkorom egy szürke panelházban telt Zuglóban, a harmadikon, közvetlenül egy kis zöldséges felett. Az igazi apám, Gábor, elment, amikor hároméves voltam. Anyám sosem beszélt róla, Lászlót pedig apának hívtam, amióta csak emlékszem. Tizenkét évesen találtam meg egy régi dobozban Gábor fényképét és egy levelet – akkor megállt bennem az ütő. De László ott volt velem, amikor leestem a bicikliről, amikor sírtam az első kettes miatt matekból, amikor először voltam beteg. Soha nem gondoltam volna, hogy Annát jobban szereti nálam.

Anna két évvel fiatalabb nálam, mindig mosolygós és mindenki kedvence. Én csendes voltam, visszahúzódó, mindig könyvvel a kezemben. Anyám gyakran mondogatta: „Mindkettőtökben van valami különleges.” De László mindig türelmesebb volt Annával. Ha Anna eltört egy poharat, csak legyintett: „Semmi baj, kicsim.” Ha én felejtettem el valamit, csalódottan nézett rám.

Évek alatt megtanultam nem kérni túl sok figyelmet. De most, hogy Anna esküvőjére készültünk Balázzsal, minden feszültség kirobbant. László mindenben ott volt mellette – segített ruhát választani, egyeztette a zenekart, sőt neki adta azt az aranyláncot is, ami az ő édesanyjáé volt. Nekem még csak meg sem mutatta.

Egyik este, amikor mindenki az asztal körül ült és a vendéglistát tervezgették, összeszedtem a bátorságom:

– Apa, segíthetek valamiben?

László rám sem nézett igazán:

– Hagyd csak Annára, ő tudja mit akar.

Anna rám pillantott bocsánatkérően, de nem szólt semmit. Éreztem, ahogy gombóc nő a torkomban. Felálltam és csendben becsuktam magam mögött a szobám ajtaját.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A fejemben csak azok a mondatok visszhangoztak, amiket sosem mondtam ki: Miért nem tudtál úgy szeretni engem is? Mit csináltam rosszul? Kevesebbet érek csak azért, mert nem vagyok a véred?

Az esküvő napja túl gyorsan eljött. Anna ragyogott a fehér ruhában, László pedig olyan büszkén vezette az oltárhoz, ahogy engem soha nem nézett még. A második sorban ültem anyám mellett és úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját családomban.

A szertartás után mindenki ünnepelt. Kimentem a hotel teraszára és rágyújtottam egy cigarettára – hónapok óta az elsőre. Hozzám lépett Eszter, a legjobb barátnőm.

– Mi baj? – kérdezte halkan.

– Úgy érzem, mintha nem tartoznék ide – vallottam be könnyekkel küszködve.

Eszter átölelt.

– Tudod, hogy úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél. De ezt el kell mondanod neki. Különben egész életedben cipeled ezt a keserűséget.

Egész este Eszter szavai visszhangoztak bennem. Amikor mindenki elcsendesedett és már csak László táncolt Annával a parketten, összeszedtem minden bátorságom és kopogtam az ajtaján.

– Apa?

Meglepve nézett rám.

– Mi történt?

– El kell mondanom valamit – remegett a hangom. – Tudom, hogy nem vagyok a véred. De egész életemben apámként néztem rád. Fáj, hogy mindig közelebb voltál Annához. Ma odaadtad neki azt a láncot… Nekem sosem mutattad ki így a szereteted.

László sokáig hallgatott.

– Nem tudtam, hogy így érzed – mondta végül halkan. – Anna mindig gyengébb volt… Te erősnek tűntél, sosem kértél semmit. Azt hittem, neked nincs szükséged annyi figyelemre.

– Mindenkinek szüksége van szeretetre – suttogtam.

László akkor először ölelt át hosszú évek óta. A könnyeim folytak – nem tudtam eldönteni, megkönnyebbülésből vagy bánatból.

Másnap reggel mindenki úgy ült az asztalhoz reggelizni, mintha mi sem történt volna. De én tudtam: valami mégis megváltozott – legalábbis bennem.

Néha elgondolkodom: Hányan hordozzuk magunkban gyerekkorunk sebeit úgy, hogy sosem gyógyulnak be? Vajon képesek vagyunk megbocsátani a szüleinknek azért, amit nem tudtak jobban csinálni – vagy örökké azok a gyerekek maradunk, akik arra várnak: egyszer majd észreveszik őket?