Zárt Körben: Amikor Egy Anya Elveszíti a Fiát
– Miért csinálod ezt magaddal, Gergő? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kinti eső monoton kopogása mintha csak a szívemet verte volna. A fiam nem nézett rám, csak a kezében forgatta a kávéscsészét, mintha abban keresné a válaszokat, amiket nekem sosem mondott ki.
– Anya, kérlek… – kezdte halkan, de a hangja elhalt. Aztán felnézett rám, és abban a pillantásban ott volt minden: a fájdalom, a bizonytalanság, és valami makacs elszántság is.
Azt hittem, hogy amikor Gergő és Zsófi elváltak, végre újra közelebb kerülhetünk egymáshoz. Az egész családunk széthullott abban az évben: az apja már rég elment, én pedig minden erőmmel próbáltam összetartani azt, ami még maradt. De Gergő mindig is magába zárkózott fiú volt – sosem beszélt igazán az érzéseiről. Amikor Zsófi elköltözött, azt hittem, végre megnyílik majd nekem. Ehelyett csak még jobban bezárkózott.
Az első hónapokban minden nap átjött hozzám vacsorázni. Hallgattam, ahogy csendben kanalazza a levest, és próbáltam nem sírni, amikor láttam rajta a szenvedést. Egy este azonban nem jött. Aztán még egy este sem. Végül csak egy üzenetet kaptam: „Ne várj ma.”
Aztán megtudtam: újra találkozik Zsófival. Az asszonnyal, aki egyszer már összetörte őt. Nem értettem. Hogy lehet ilyen ostoba? Hogy felejtheti el mindazt a fájdalmat? Próbáltam beszélni vele erről, de csak annyit mondott:
– Anya, ezt nekem kell eldöntenem.
Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Zsófi is. Ott állt az ajtóban, kezében egy doboz süteménnyel, mintha minden rendben lenne.
– Katalin néni, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Beengedtem. Leültünk egymással szemben a nappaliban. Zsófi szeme vörös volt a sírástól.
– Tudom, hogy hibáztam – kezdte –, de szeretem Gergőt. És ő is engem.
– Akkor miért bántottad meg? – csattantam fel akaratlanul is. – Miért kellett mindezt végigcsinálnia?
– Nem tudom… – suttogta. – Néha az ember csak akkor jön rá, mit veszített, amikor már késő.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és éreztem, ahogy valami végleg eltörik bennem.
Az elkövetkező hetekben Gergő egyre ritkábban keresett. Ha felhívtam, mindig sietett. Ha átjött is, csak néhány percet maradt. Aztán egy nap bejelentette:
– Anya, visszaköltözöm Zsófihoz.
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De belül ordítottam.
Azóta is minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Mit kellett volna másképp csinálnom? Talán túl sokat akartam tőle? Talán hagynom kellett volna hibázni? Vagy éppen ellenkezőleg: jobban kellett volna védenem?
A szomszédok persze mindent tudni akartak. Egyik nap Marika néni állított meg a lépcsőházban:
– Hallottam, hogy Gergő visszament ahhoz a lányhoz… Hát te ezt hogy bírod?
Csak mosolyogtam rá fáradtan.
– Az ember mindent kibír – mondtam neki –, ha muszáj.
De éjszakánként nem bírtam aludni. Hallgattam az üres lakás csendjét, és azon gondolkodtam: vajon Gergő boldog lesz-e valaha? Vajon én valaha újra fontos leszek neki?
Egy vasárnap reggel váratlanul becsöngetett hozzám. Ott állt az ajtóban, karikás szemekkel.
– Anya… – mondta halkan –, beszélhetnénk?
Leültünk a konyhában. Sokáig csak hallgattunk.
– Néha úgy érzem – kezdte végül –, hogy elveszítettem önmagam is… Nem tudom, mit akarok igazán.
Megfogtam a kezét.
– Bármit is döntesz – mondtam neki –, én mindig itt leszek neked.
De belül tudtam: már nem vagyok az élete középpontja. Már nem én vagyok az első gondolata reggelente. És talán soha többé nem is leszek.
Most itt ülök ebben az üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon minden anya átéli ezt egyszer? Vajon el kell engedni azt is, akit a legjobban szeretünk? És ha igen… hogyan lehet ezt túlélni?