„Nem bírok már a terhekkel, Marika néni!” – Egy csendes nő kiáltása a határokért
– Nem bírom tovább, Marika néni! – szakadt ki belőlem a mondat, miközben a kezem remegett a bevásárlószatyor fülén. A konyhában álltunk, a régi, kopott asztalnál, ahol annyiszor ültem már, hallgatva az ő panaszait, miközben a saját gondjaimat mélyen eltemettem magamban.
Marika néni rám nézett azokkal az öreg, fáradt szemeivel, amelyekben egyszerre volt szemrehányás és félelem. – Hát te is elhagysz, Zsuzsa? Mint mindenki más? – kérdezte halkan, és én éreztem, ahogy a bűntudat lassan szorítani kezdi a torkomat.
Nem tudtam rögtön válaszolni. A fejemben kavargott minden: a munkahelyi stressz, a kamasz fiam, Gergő dühös üzenetei („Anya, megint nem jössz el az edzésemre?”), a férjem, Laci fásult tekintete, amikor este hazaérek. És persze Marika néni lánya, Ágnes, aki csak ünnepekkor jön le Budapestről, és akkor is sietve, mintha csak letudná a kötelességet.
– Nem hagyom magára, csak… – kezdtem volna magyarázkodni, de Marika néni közbevágott.
– Tudom én jól, hogy te is elfáradtál. De hát ki segít rajtam? Az Ágnes? Ugyan már! – legyintett keserűen.
A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már magamnak, hogy ma nem megyek át hozzá? Hányszor ígértem meg Gergőnek, hogy együtt vacsorázunk, aztán mégis Marika néninél kötöttem ki, főztem neki teát, hallgattam a régi történeteit? Hányszor éreztem azt, hogy egyszerűbb lenne mindent otthagyni?
Aznap este Laci rám nézett vacsora közben.
– Meddig fogod még ezt csinálni? – kérdezte csendesen. – Már Gergő is panaszkodik. És én is… hiányzol nekünk.
– De hát Marika néninek senkije sincs… – próbáltam védeni magam.
– Nekünk sincs senkink rajtad kívül – mondta Laci halkan.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutott anyám, aki mindig azt mondta: „Segíteni kell az időseknek.” De vajon meddig tart a segítségnyújtás és hol kezdődik az önfeláldozás? Vajon rossz ember vagyok-e, ha most végre magamra és a családomra gondolok?
Másnap reggel Marika néni lánya, Ágnes váratlanul megjelent. Az udvaron találkoztunk össze.
– Maga Zsuzsa? – kérdezte hidegen. – Anyám panaszkodott magára. Hogy mostanában kevesebbet segít.
Elöntött a düh. – Talán többet kellene jönnie hozzá! – vágtam vissza. – Évek óta én viszem neki a gyógyszertárból a gyógyszert, én főzök rá… Maga meg csak ünnepekkor jön le!
Ágnes arca elvörösödött. – Nekem is van családom! Meg munkám! Nem lehet mindent rám tolni!
– Nekem is van családom! – kiáltottam vissza. – És most már elég volt!
A szomszédok közül többen kinéztek az ablakon. Éreztem a tekintetüket a hátamon. Vajon mit gondolnak rólam? Hogy egy érzéketlen nő vagyok? Vagy végre valaki kimondta helyettük is azt, amit ők sosem mertek?
Aznap este Gergő odabújt hozzám.
– Anya… örülök, hogy ma itthon vagy. Hiányoztál.
Megsimogattam a haját. Könnyek szöktek a szemembe. Hányszor mondtam már neki: „Csak öt percet adj még!” És az öt percből mindig egy óra lett…
Marika néni másnap nem szólt hozzám. Csak ültem otthon, és bámultam az ablakon át az üres udvart. A bűntudat és a megkönnyebbülés furcsa keveréke kavargott bennem.
Pár nap múlva csengettek. Marika néni állt az ajtóban.
– Zsuzsa… hoztam egy kis süteményt. Régen sütöttem már ilyet…
Meghívtam egy teára. Csendben ültünk egymás mellett.
– Tudja… talán tényleg túl sokat vártam magától – mondta halkan. – De olyan jó volt tudni, hogy van valaki…
– Én is örülök, hogy segíthettem – feleltem. – De most már szeretnék többet lenni a családommal is.
Bólintott. A szemében könnyek csillogtak.
Azóta ritkábban találkozunk. De amikor igen, már nem érzem azt az elviselhetetlen terhet. Megtanultam nemet mondani – és talán ezzel mindkettőnknek jót tettem.
Néha mégis elgondolkodom: vajon hol van az a határ, ahol még segíteni kell, de már nem szabad feladni önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben?