Befogadtam az unokatestvéremet – most idegennek érzem magam a saját otthonomban. Vajon tényleg visszatér a jóság?

– Már megint elfelejtetted levinni a szemetet, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhában álltam, és próbáltam nem sírni. A szemetes zsák szinte szétrobbant, a lakásban terjengett a tegnapi vacsora szaga. Gábor csak vállat vont, és tovább pötyögött a telefonján.

– Majd leviszem, ne aggódj már annyit, Zsuzsi – mondta fásultan, mintha csak egy idegesítő szúnyog lennék.

Nem ez volt az első alkalom, hogy így beszélt velem. Pedig amikor három hónapja beköltözött hozzám, egészen más volt minden. Akkor még hálásan ölelt át, amikor átadtam neki a lakáskulcsot.

– Köszönöm, Zsuzsi! Nem tudom, mit csinálnék nélküled – mondta akkor könnyes szemmel.

Akkor még hittem abban, hogy a család összetartása mindennél fontosabb. Hogy ha valaki bajban van, segíteni kell. Gábor elvesztette az állását, a barátnője kidobta, és az albérletből is mennie kellett. Nem volt kérdés számomra, hogy befogadom.

Az első hetekben minden rendben ment. Esténként együtt vacsoráztunk, beszélgettünk, néha még nevettünk is. De aztán valami megváltozott. Gábor egyre többet ült a számítógép előtt, egész nap játszott vagy sorozatokat nézett. Az álláskeresés csak szóban létezett. A házimunka rám maradt. A hűtőből eltűntek a kedvenc joghurtjaim, a fürdőszobában mindig vizes volt a padló.

Egy este hazaértem a munkából – fáradtan, kimerülten –, és Gábor épp hangosan telefonált a nappaliban.

– Persze, nálam minden oké! Zsuzsi tök laza, hagy élni – nevetett bele a telefonba.

Akkor éreztem először azt a furcsa szorítást a mellkasomban. Mintha már nem is az én otthonom lenne ez a lakás. Mintha csak vendég lennék itt.

Próbáltam beszélni vele.

– Gábor, kérlek, próbálj meg kicsit jobban odafigyelni. Ez mégiscsak az én otthonom is – kezdtem óvatosan.

– Jaj, ne kezd már te is! – legyintett. – Tudom, hogy nem vagyok tökéletes lakótárs, de most tényleg ez a legnagyobb bajod?

Nem tudtam mit mondani. Hiszen tényleg nem ez volt a legnagyobb bajom. Hanem az, hogy napról napra egyre inkább elveszítettem önmagam ebben az egész helyzetben.

A családom sem segített. Anyám szerint túl érzékeny vagyok.

– Zsuzsi, örülj neki, hogy segíthetsz! Gábor mindig is nehezebb természet volt – mondta egy vasárnapi ebédnél.

A nővérem pedig csak annyit mondott:

– Majd kinövi. Addig is legalább nem vagy egyedül.

De én nem éreztem magam kevésbé magányosnak attól, hogy valaki más is van a lakásban. Sőt: mintha minden egyes nap egyre inkább eltűntem volna ebből az otthonból.

Egyik este későn értem haza. Fáradtan nyitottam be az ajtón – és azt láttam, hogy Gábor két haverjával sörözik a nappaliban. Hangosan röhögtek, chips morzsák mindenhol.

– Szia Zsuzsi! Gyere, ülj le velünk! – kiáltotta Gábor vidáman.

Nem szóltam semmit. Bementem a szobámba és becsuktam az ajtót. Ott ültem a sötétben és hallgattam a nevetésüket. Aztán halkan sírni kezdtem.

Másnap reggel Gábor bejött hozzám.

– Mi bajod van? – kérdezte bosszúsan.

– Semmi – feleltem halkan.

De nem bírtam tovább magamban tartani.

– Elegem van ebből! Ez már nem az én otthonom! Nem érzem jól magam itt! – tört ki belőlem minden feszültség.

Gábor először csak nézett rám döbbenten. Aztán vállat vont.

– Ha ennyire zavarok, szólj előre, és keresek máshol helyet magamnak – mondta sértetten.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg én vagyok az önző? Tényleg csak ennyi lenne a család? Hogy valaki kihasználja a másikat addig, amíg lehet?

Végül eldöntöttem: beszélek vele komolyan. Másnap reggel leültettem Gábort a konyhaasztalhoz.

– Figyelj ide – kezdtem remegő hangon –, szeretlek mint testvért, de ez így nem mehet tovább. Szükségem van arra, hogy újra otthon érezzem magam. Segítek neked keresni valami megoldást, de ezt így nem bírom tovább.

Gábor először dühös lett, aztán csendben bólintott.

– Értem… Sajnálom – mondta halkan.

Két hét múlva elköltözött. A lakás újra csendes lett. De valami bennem örökre megváltozott. Már nem tudtam ugyanazzal a naiv bizalommal nézni a családra és az önzetlenségre.

Most itt ülök a kanapén egyedül, és azon gondolkodom: vajon tényleg visszatér a jóság? Vagy csak mi hisszük ezt el magunknak? Megérte feladni a saját békémet valaki másért? Vajon ti mit tennétek az én helyemben?