„Anyám elárult, mindent a húgomra hagyott”: Egy magyar család örökségi drámája
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, Anikó! – kiáltottam, miközben a nappali közepén álltam, kezemben a végrendelettel. A papír remegett az ujjaim között, mintha csak én magam is szétesni készülnék. Anikó, a húgom, ott ült anyánk régi foteljében, és csak nézett rám nagy, barna szemeivel – azokkal a szemekkel, amiket mindig is jobban szeretett anyánk, mint az én kékjeimet.
– Nem én tehetek róla, Zsuzsa – mondta halkan. – Anyu így akarta.
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hogy lehetett így akarni? Hogy lehetett engem kihagyni mindenből? Hiszen én voltam az, aki minden vasárnap meglátogatta anyát a kórházban, aki főztem rá, amikor már nem tudott felkelni az ágyból. Anikó akkor is csak ritkán jött, mindig volt valami dolga: dolgozott, randizott, vagy épp csak fáradt volt.
A lakás, ahol felnőttünk, ahol minden karácsonyt együtt töltöttünk, most hirtelen csak egy ingatlan lett – egy papíron szereplő tétel. És én nem voltam többé része ennek az otthonnak.
Az ügyvéd szavai még mindig visszhangoztak a fejemben: „Az örökhagyó minden ingó és ingatlan vagyonát Anikó Kovács részére hagyja.” Egy mondat, ami mindent megváltoztatott.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit talán észre kellett volna vennem. Anyám mindig is különleges kapcsolatban volt Anikóval. Gyerekkorunkban is ő kapta a nagyobb szelet tortát, neki vettek új ruhát elsőként. Én voltam a „megbízható”, akitől elvárták, hogy mindent megoldjon magának.
Másnap reggel felhívtam Marikát, a legjobb barátnőmet.
– Zsuzsa, ne hagyd annyiban! – mondta határozottan. – Ez nem igazságos. Beszélj ügyvéddel!
De mit ér az igazság egy családban? Mit érnek a törvények az érzések mellett? Mégis elmentem egy ügyvédhez. Dr. Szabó Péter végighallgatott, majd sóhajtott.
– Sajnos, ha édesanyja érvényes végrendeletet hagyott hátra, jogilag nincs sok esélye. De ha bizonyítani tudja, hogy befolyásolták vagy nem volt beszámítható…
A szavak üresen kongtak bennem. Anyám mindig is határozott volt. Ha valamit eldöntött, azon nem lehetett változtatni. Talán tényleg így akarta? Vagy Anikó beszélte rá? Ezt már sosem tudom meg.
A családi ebédek megszűntek. Anikóval csak üzeneteket váltottunk: „Elvinném még pár dolgot a lakásból.” „Kérlek, szólj előre.”
Egyik este apám régi óráját kerestem. Felhívtam Anikót.
– Szeretném elvinni apa óráját – mondtam halkan.
– Már elvitte egy ismerősöm – felelte gyorsan. – Sajnálom.
A sírás fojtogatta a torkomat. Nem csak a lakást veszítettem el, hanem minden emléket is. Minden közös pillanatot, amit anyánk hagyott ránk.
A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. A főnököm, Gábor odahívott magához.
– Zsuzsa, minden rendben otthon? Mostanában olyan feszült vagy.
– Családi ügyek… – suttogtam.
Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér egy lakás? Vagy inkább az fáj, hogy anyám nem engem választott? Hogy sosem voltam elég jó neki?
Egy este Anikó váratlanul felhívott.
– Zsuzsa… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.
Találkoztunk egy kávézóban. Ő volt az első, aki megszólalt.
– Tudom, hogy haragszol rám. De hidd el, nekem sem könnyű ez. Én sem kértem ezt az egészet.
– Akkor miért nem mondtad anyának, hogy legyen igazságos? – kérdeztem keserűen.
– Próbáltam… de ő mindig azt mondta: „Te jobban boldogulsz majd az életben.”
Ez volt hát az indok? Hogy erősebb vagyok? Hogy nekem kevesebb is elég?
Napokig őrlődtem magamban. A barátaim azt mondták: engedjem el. De hogyan engedhetném el azt a házat, ahol minden emlékem él?
Végül úgy döntöttem: elengedem. Nem fogok tovább harcolni egy lakásért – de a húgommal sem akarok többé beszélni. A családunk darabokra hullott egy végrendelet miatt.
Most itt ülök egy albérletben Zuglóban, és nézem a régi családi fotót: anya mosolyog rajta, Anikóval ölelkeznek. Én háttérben állok – mintha mindig is ott lett volna a helyem.
Vajon tényleg megérte mindez? Tényleg fontosabb egy lakás vagy néhány tárgy annál, hogy testvérek maradjunk? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?