Amikor a szerelem számlává válik: Anna és Dániel története
– Anna, beszélnünk kell – mondta Dániel, miközben a konyhaasztalnál ült, kezében egy vastag borítékkal. A hangja szokatlanul kemény volt, szinte idegenül csengett. A gyerekek már aludtak, a lakásban csend honolt, csak a hűtő zúgása töltötte ki a teret.
– Most? – kérdeztem halkan, miközben próbáltam elrejteni remegő kezemet.
– Igen. Most – felelte határozottan. Letette elém a borítékot. – Ebben van minden számla az elmúlt tíz évből. Az összes nagyobb kiadás: lakásfelújítás, autó, nyaralások, gyerekek iskolája… Mindent én fizettem. Szeretném, ha visszafizetnéd a részed.
Először azt hittem, rosszul hallok. Csak néztem rá, mintha egy idegent látnék. Tíz év házasság után… Tíz év közös élet után… Hogy lehet ilyet kérni?
– Dániel… ezt most komolyan gondolod? – suttogtam.
– Igen. Nem érzem igazságosnak, hogy mindent én álltam, miközben te otthon voltál a gyerekekkel. Most már te is dolgozol, van saját fizetésed. Ideje kiegyenlíteni a dolgokat.
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy pofon. Az egész testem remegett. Eszembe jutottak az éjszakák, amikor a lányunkat ringattam lázas betegen, vagy amikor a fiamat vittem logopédushoz, miközben Dániel túlórázott az irodában. Eszembe jutottak az elmaradt baráti találkozók, az elhalasztott álmok, a félbehagyott tanulmányaim – mindent feladtam a családért.
– Te ezt tényleg így látod? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Anna, én csak igazságot akarok – mondta hűvösen. – Nem akarok veszekedni. De nem érzem fairnek ezt az egészet.
Aznap éjjel nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, hallgattam Dániel egyenletes légzését, és próbáltam visszaemlékezni arra a fiúra, akit egykor szerettem. Arra az emberre, akivel együtt álmodtunk arról, hogy egyszer majd lesz egy kis házunk Zuglóban, két gyerekünk és egy kutyánk. Most mindez megvolt – de valami mégis végleg elveszett.
Másnap reggel Dániel már korán elment dolgozni. A gyerekekkel reggeliztem; Lili és Marci semmit sem vettek észre abból, ami történt. Próbáltam mosolyogni rájuk, de belül üres voltam.
Aznap felhívtam anyámat.
– Anyu… Dániel azt akarja, hogy fizessem vissza neki az elmúlt tíz év kiadásait – mondtam sírva.
Anyám sokáig hallgatott.
– Kicsim… ezt nem gondolhatja komolyan. Hát nem tudja, mennyi mindent tettél ezért a családért? – kérdezte végül.
– Úgy tűnik, nem számít neki – suttogtam.
A következő hetekben Dániel minden este újabb és újabb papírokat tett elém: excel-táblázatokkal jött haza, részletesen lebontva minden forintot. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy adós; mintha nem is feleség lennék többé, hanem csak egy tartozó fél.
A barátnőim próbáltak vigasztalni.
– Anna, ezt nem hagyhatod! – mondta Éva egy kávé mellett. – Ez nem normális! Egy házasságban nincs ilyen számlázás!
De mit tehettem volna? A gyerekek miatt nem akartam botrányt. Próbáltam beszélni Dániellel.
– Emlékszel még arra az estére, amikor Marci kórházba került? – kérdeztem tőle egyik este.
– Persze – felelte kurtán.
– Akkor is én voltam vele napokig. Te dolgoztál… De soha nem számoltam fel neked azt az időt. Soha nem kértem pénzt azért, mert anya vagyok.
Dániel csak vállat vont.
– Az más. Az anyaság… az más.
Ekkor értettem meg igazán: valami végleg eltört közöttünk. Nem csak a pénzről volt szó; arról is, hogy már nem látjuk egymást társnak. Hogy minden gesztus mögött számítás van.
Egy este Lili odabújt hozzám.
– Anya… miért vagy mostanában mindig szomorú?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.
Aztán egy nap összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz a gyerekekkel pár napra. Dániel nem hívott fel egyszer sem. Csak egy sms-t kaptam tőle: „Remélem átgondolod a dolgot.”
Anyámnál végre sírni tudtam igazán. Ő csak ölelt és simogatta a hajamat.
– Anna… te mindent megtettél ezért a családért. Ne hagyd, hogy valaki ezt számlákra váltsa! – mondta halkan.
Aznap este leültem és írtam Dánielnek egy levelet:
„Tíz évig voltam melletted jóban-rosszban. Feladtam az álmaimat érted és a gyerekeinkért. Ha most mindezt pénzben akarod mérni, akkor elvesztettél engem is – örökre.”
Nem tudom, hogyan tovább. Nem tudom, hogy lehet-e még bízni valakiben ezek után. De azt tudom: soha többé nem engedem meg senkinek, hogy az önfeláldozásomat számlákra váltsa.
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e újraépíteni egy kapcsolatot ott, ahol már csak számok maradtak?