„Anya, most azonnal gyere át!” – Egy magyar család csendes tragédiája

– Anna, most azonnal gyere át! Rosszul vagyok! – recsegett a telefonban anyám hangja, ahogy a villamoson zötykölődtem a reggeli csúcsban. A szívem összeszorult, a tenyerem izzadni kezdett. Már megint. Mindig ugyanaz. A tanítás kezdete előtt húsz perccel, amikor már csak arra gondolnék, hogy vajon ma is sikerül-e lelkessé tenni a tizenhat éveseket a magyar irodalom iránt.

– Anya, most nem tudok, órám lesz! – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni.

– Persze, neked mindig fontosabb minden más! Ha meghalok, majd akkor lesz időd? – vágott vissza sértetten.

A villamos ablakán túl Budapest szürke reggele hömpölygött el. A fejemben visszhangzottak a szavai. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor futottam már hozzá, amikor csak egyedül akart lenni valakivel, vagy amikor tényleg csak egy kis figyelemre vágyott? És hányszor éreztem magam emiatt bűnösnek?

A testvérem, Zsuzsa mindig azt mondta:

– Anna, te vagy a jó kislány. Te rohansz mindig. Én nem fogom hagyni, hogy anyu tönkretegyen minket. Ha tényleg baja van, hívja ki a mentőt! – mondta egyszer egy családi ebéden, amikor anyánk megint panaszkodni kezdett.

A családunkban sosem volt egyszerű a szeretet. Apánk tíz éve meghalt, azóta anyánk egyedül él Zuglóban. A lakása tele van régi fényképekkel, porcelánokkal és azzal a fojtogató csenddel, amit csak a magány ismer igazán. Mi ketten maradtunk neki – én és Zsuzsa –, de mintha csak én maradtam volna igazán.

Az első években még természetes volt, hogy minden hívására ugrottam. Ha fájt a feje, ha nem tudta bekapcsolni a tévét, ha csak félt egyedül este. Volt, hogy éjjel kettőkor taxiba ültem, mert azt hitte, infarktusa van. Másnap zombiként tanítottam végig az óráimat.

A férjem, Gábor egy ideig türelmes volt.

– Anna, nem lehet így élni. Anyád nem beteg, csak fél. És te is tönkremész ebben! – mondta egy este, amikor már harmadszor hagytam ott vacsora közben.

– De hát mi lesz vele? Ha tényleg baja lesz? – sírtam.

– És veled mi lesz? Velem? A gyerekekkel? – kérdezte csendesen.

A gyerekeim – Dóri és Marci – már megszokták, hogy anya néha eltűnik esténként. Dóri egyszer azt mondta:

– Anya, te mindig nagymamához mész. Miért nem maradsz velünk?

Nem tudtam válaszolni. Csak öleltem őket.

Aztán jöttek a törések. Egyik reggel úgy keltem fel, hogy zsibbadt a bal karom. Az orvos azt mondta: stressz. Pánikroham. Kiégés. Szabadságra küldtek. De anyámnak ez sem számított.

– Most legalább ráérsz! Akkor gyere többször! – mondta örömmel.

Zsuzsa ekkor már alig járt hozzá.

– Anna, én nem fogom hagyni, hogy belerokkanj ebbe! Anyu manipulál téged! – mondta dühösen.

Veszekedtünk is emiatt. Egyik vasárnap Zsuzsa kiabált:

– Miért csak te? Miért nem osztjuk meg ezt? Miért hagyod, hogy kihasználjon?

– Mert ő az anyánk! – sírtam vissza.

– De te is valakinek az anyja vagy! És felesége! És tanárnő! Mikor leszel végre önmagadnak is valaki?

A szavak fájtak. De igaza volt.

Egyik este anyám újra hívott:

– Anna, nagyon rosszul vagyok! Nem kapok levegőt!

A szívem hevesen vert. Gábor rám nézett:

– Most mit csinálsz?

– Megyek…

– És ha most tényleg baja van? – kérdezte halkan.

Féltem. De aztán eszembe jutott Zsuzsa mondata: „Ha tényleg baj van, hívja ki a mentőt!”

Felhívtam anyámat:

– Anya, most nem tudok menni. Ha tényleg rosszul vagy, hívd ki a mentőt!

Csend lett a vonalban.

Másnap reggel felhívott:

– Jól vagyok. Csak… olyan üres minden nélkületek.

Akkor értettem meg: nem a teste beteg igazán, hanem a lelke magányos.

Elkezdtem keresni neki társaságot: klubot ajánlottam neki Zuglóban az idősek házában. Először dühös volt:

– Mit gondolsz rólam? Hogy már csak vénasszonyokkal tudok beszélgetni?

De aztán elment egyszer… és lassan megszokta. Már nem hívott minden este. Néha mégis rám tört a bűntudat: vajon jó lány vagyok így?

Egy év telt el így. Anyám egészsége nem romlott látványosan – sőt, mintha jobban lett volna. Én pedig végre újra tudtam nevetni Gáborral és a gyerekekkel.

De a családi sebek lassan gyógyulnak csak. Egy karácsonyi vacsorán anyám egyszer csak megszólalt:

– Tudjátok… néha félek attól, hogy egyszer tényleg nem lesz kihez szólnom.

Zsuzsa odalépett hozzá és átölelte:

– Anya, szeretünk. De nekünk is kell élnünk.

Most már tudom: szeretni valakit nem azt jelenti, hogy mindent feladunk érte. Hanem azt is jelenti: segítünk neki megtalálni az utat önmagához – és közben vigyázunk magunkra is.

Néha még mindig felhív este anyám:

– Anna, csak azt akartam mondani… jó éjszakát!

És én mosolygok.

De vajon hányan vannak még Magyarországon olyan lányok vagy fiúk, akik ugyanígy érzik magukat? Meddig tartozunk felelősséggel a szüleinkért – és mikor kell végre magunkat is választani?