Amikor a Szeretet Már Nem Elég: Márta és Jakab Története

– Márta, ezt így nem lehet tovább csinálni! – Jakab hangja remegett a feszültségtől, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a reggeli kávésbögrével. Az ablakon túl szürke, esős reggel volt, de bennem még sötétebb vihar tombolt.

Nem válaszoltam azonnal. A tekintetem a morzsás asztalterítőn pihent, mintha ott keresném a megoldást minden problémánkra. A gyerekek már elmentek iskolába, csak mi ketten maradtunk ebben a csendben, ami mostanában mindennapossá vált köztünk.

– Mit nem lehet? – kérdeztem végül halkan, de tudtam, mire gondol. Az utóbbi hónapokban minden beszélgetésünk veszekedéssé fajult. Apróságokon kaptunk össze: ki viszi le a szemetet, ki felejtette el befizetni a villanyszámlát, ki nem szólt időben az anyósnak, hogy jönnek a gyerekekért.

Jakab leült velem szemben. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, mintha hetek óta nem aludt volna rendesen. Talán tényleg így is volt.

– Márta, én… én fáradt vagyok. Fáradt vagyok attól, hogy mindig csak veszekszünk. Hogy már nem tudunk egymáshoz szólni anélkül, hogy ne bántanánk meg a másikat.

Éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő. Hát tényleg idáig jutottunk? Tizenöt év házasság után már csak ennyi maradt? Együtt kezdtük az életet egy kis albérletben Zuglóban, akkor még minden nap egy új kaland volt. Most pedig… csak túlélni próbáltunk.

– És szerinted mit kéne csinálnunk? – kérdeztem keserűen.

Jakab vállat vont. – Nem tudom. Talán… talán külön kéne élnünk egy ideig.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Azt hittem, hogy a szeretetünk mindent kibír. Hogy ha elég erősen akarjuk, akkor együtt maradunk. De most először éreztem azt, hogy talán tényleg nincs tovább.

Aznap egész nap csak bolyongtam a lakásban. Megpróbáltam dolgozni – otthonról végeztem a könyvelői munkámat –, de képtelen voltam koncentrálni. Anyám hívott délután.

– Kislányom, minden rendben? Olyan furcsán hangzol.

– Semmi baj – hazudtam automatikusan. Mert mit mondhattam volna? Hogy széthullik az életem? Hogy nem tudom, hogyan tovább?

Este Jakab későn jött haza. A gyerekek már aludtak. Leült mellém a kanapéra.

– Beszéltem ma egy barátommal – kezdte halkan. – Azt mondta, ő és a felesége is voltak ilyen helyzetben. Elmentek párterápiára.

Felnevettem – keserűen, fáradtan. – Párterápia? Mintha ez valami amerikai film lenne… Itt Magyarországon ki jár ilyesmire?

– Miért ne próbálnánk meg? – nézett rám reménykedve.

Sokáig csak néztük egymást. Végül bólintottam. Talán tényleg ez az utolsó esélyünk.

A következő hetekben minden csütörtök este elmentünk egy pszichológushoz Újbudára. Eleinte csak vádaskodtunk egymásra: „Te sosem figyelsz rám!”, „Te mindig csak dolgozol!”, „A gyerekek miatt vagyok ilyen fáradt!” De ahogy teltek az alkalmak, lassan elkezdtünk beszélgetni arról is, ami igazán fájt.

Egy este hazafelé menet Jakab megszorította a kezem.

– Emlékszel még arra a nyárra Balatonon? Amikor egész éjjel sétáltunk a parton?

Bólintottam. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt.

– Szeretném visszakapni azt az érzést – mondta halkan.

– Én is – suttogtam.

De ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm: vannak sebek, amik nem gyógyulnak be teljesen. A hétköznapok újra ránk telepedtek: anyagi gondok, betegségek, a gyerekek problémái az iskolában. Egyre többször éreztem magam magányosnak mellette is.

Egyik este, amikor Jakab később jött haza a szokásosnál, észrevettem rajta valami furcsát. Zavartan viselkedett, kerülte a tekintetem.

– Valami baj van? – kérdeztem.

– Semmi… csak sok volt ma a munka – felelte gyorsan.

De nem hittem neki. Napokkal később megtaláltam egy üzenetet a telefonján: „Köszönöm a tegnapi estét! Jó volt végre valakivel őszintén beszélgetni.” Egy nő írta neki – Eszternek hívták.

Összetörtem. Nem volt bizonyíték arra, hogy több történt volna köztük, de már maga az is elég volt, hogy valaki mással keresett vigaszt.

Aznap este nem szóltam semmit. Csak ültem az ágy szélén és néztem ki az ablakon. Vajon hol rontottuk el? Miért nem vettük észre időben, hogy elveszítjük egymást?

Pár héttel később Jakab összepakolt néhány ruhát és elköltözött egy albérletbe Kispesten. A gyerekek sírtak, én pedig próbáltam erős maradni előttük – de éjszakánként zokogtam a párnába.

Anyám gyakran jött át segíteni: főzött ránk, elvitte a gyerekeket játszótérre. Egyik este leült mellém.

– Tudod, Márta, néha nem elég szeretni valakit. Néha el kell engedni ahhoz, hogy mindketten boldogok lehessetek.

Sokáig gondolkodtam ezen. Talán igaza van. Talán tényleg nem elég szeretni – dolgozni is kell érte nap mint nap. És ha már nincs erőnk hozzá?

Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban, és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan hiszik azt, hogy elég szeretni – és hányan jönnek rá túl későn, hogy ez nem mindig igaz?

Ti mit gondoltok? Lehet újrakezdeni mindent egyedül? Vagy van olyan szerelem, ami tényleg mindent kibír?