Apa lett a férjem – Harminc év után újrakezdve

– Hogy mondtad? – kérdeztem, miközben a kezem remegett a kávéscsésze felett. A férjem, László, nem nézett rám. A konyhaasztalnál ültünk, ahol harminc éve minden reggel együtt ittuk a kávét, de most mintha idegenek lettünk volna egymásnak.

– Gyermekem lesz – ismételte halkan, és a hangja megremegett. – De nem tőled.

A szívem kihagyott egy ütemet. Az ablakon túl a szomszéd kutyája ugatott, valahol egy autó dudált, de én csak azt hallottam, ahogy a világom darabokra hullik. Harminc év házasság után. Harminc év után, amikor már azt hittem, mindent tudok róla – és magamról is.

– Ki az? – suttogtam. A hangom idegenül csengett.

– Zsófia – mondta. – A munkahelyemről. Huszonnyolc éves.

A nevétől mintha pofon vágtak volna. Zsófia. Egy fiatal nő, aki lehetne akár a lányunk is. A gondolat annyira abszurd volt, hogy majdnem felnevettem – de csak könnyek jöttek helyette.

– És most mi lesz? – kérdeztem végül.

László csak nézett maga elé. – Nem tudom. Nem akartam így… Nem akartam bántani téged.

Felálltam az asztaltól. A lábaim alig bírtak el. Az egész testem remegett. Az első gondolatom az volt: mit fognak szólni anyámék? Mit mondok majd a gyerekeinknek? Mit mondok magamnak?

Aznap este nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, László mellettem lélegzett, mintha semmi sem történt volna. De minden megváltozott. Minden egyes lélegzetvétel fájt.

Másnap reggel felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Jaj, Istenem, Anna! – kiáltotta felháborodva. – Hogy tehette ezt veled? Harminc év után?

– Nem tudom – suttogtam. – Nem tudom, mit csináljak.

Kata csendben maradt egy pillanatig, aztán azt mondta: – Most magadra kell gondolnod. Nem rájuk. Magadra.

De hogyan gondolhatnék magamra, amikor egész életemben másokat helyeztem előtérbe? Lászlót, a gyerekeinket, az anyósomat, még a szomszéd nénit is, ha kellett. Most pedig itt állok ötvenöt évesen, és fogalmam sincs, ki vagyok nélküle.

A következő hetekben László próbált beszélgetni velem. Próbált bocsánatot kérni, magyarázkodni.

– Anna, én… nem akartam ezt. Csak… valahogy megtörtént.

– Az ilyen dolgok nem csak úgy megtörténnek! – vágtam rá dühösen. – Választottad! Választottad őt helyettem!

László lehajtotta a fejét. Láttam rajta a szégyent és a bűntudatot – de ez már nem segített rajtam.

A gyerekeink – Gergő és Réka – először nem értették, mi történik.

– Anya, apa tényleg elmegy? – kérdezte Réka könnyes szemmel.

– Nem tudom még, kicsim – mondtam neki őszintén. – De bármi is lesz, szeretlek benneteket.

Gergő dühös volt. – Hogy tehette ezt velünk? Hogy tehette ezt veled?

Nem volt válaszom.

A család széthullott. Anyám sírt a telefonban: – Anna, hát mi lesz most veled?

A munkahelyemen mindenki tudta már egy hét múlva. A pletykák gyorsan terjednek egy kisvárosban. Mindenki sajnált vagy titokban örült a botránynak.

Az első hónap pokoli volt. Minden reggel úgy ébredtem, mintha ólmot öntöttek volna a mellkasomba. A tükörbe nézve egy megtört nőt láttam: karikás szemekkel, szürke arccal.

Aztán egy nap Kata elvitt sétálni a Tisza-partra.

– Anna, nézd meg ezt a vizet! Mindig folyik tovább. Nem áll meg semmiért. Neked is tovább kell menned.

Először haragudtam rá ezért a közhelyért. De ahogy ott álltunk a folyóparton, rájöttem: igaza van. Nem maradhatok örökké ebben az állapotban.

Elkezdtem újraolvasni régi naplóimat. Felfedeztem benne egy fiatal Annát, aki tele volt álmokkal és tervekkel. Hol tűnt el ez a lány? Mikor adtam fel magamat teljesen?

Egyik este leültem Lászlóval beszélgetni.

– El kell menned – mondtam neki csendesen. – Nem tudok így élni tovább.

László bólintott. Láttam rajta, hogy fáj neki is – de már nem volt visszaút.

Az elkövetkező hónapokban lassan elkezdtem újraépíteni magamat. Elmentem jógázni Katával, beiratkoztam egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Először éreztem azt évek óta, hogy valami csak az enyém lehet.

A gyerekeim lassan elfogadták az új helyzetet. Réka gyakran átjött hozzám vacsorázni, Gergő pedig segített rendbe tenni a kertet.

Egy nap László felhívott: megszületett a kisfiuk Zsófiával.

– Sajnálom mindenért – mondta halkan.

– Én is sajnálom – feleltem őszintén –, de most már magamért élek.

Most itt ülök a nappalimban egy csésze teával és nézem az őszi esőt az ablakon át. Még mindig fáj néha minden emlék, de már nem bénít meg a fájdalom.

Vajon tényleg képesek vagyunk újrakezdeni ötven felett? Vagy csak megtanulunk együtt élni azzal, amit elvesztettünk? Ti mit gondoltok erről?