Egy fedél alatt: Árulás, lopás és csend közöttünk
– Hogy tehetted ezt velem, Ágnes? – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalra támaszkodtam. A reggeli fény hidegen csillant meg a poháron, amit percekkel ezelőtt még dühömben az asztalhoz vágtam. Ágnes a sarokban állt, karba tett kézzel, tekintete a padlót fürkészte.
– Nem akartam, Ivett… esküszöm, nem így terveztem – suttogta. A szavak üresen hullottak közénk. Dániel sehol sem volt. Azóta, hogy lebuktak, csak üzeneteket hagyott maga után: „Időre van szükségem.” „Ne keress.”
Az éjszakák hosszúak voltak. Marci, a tizenhét éves fiam, egyre később járt haza. Egyik este, amikor halkan nyílt az ajtó, odamentem hozzá.
– Marci, beszélnünk kellene…
– Minek? – vágott közbe. – Úgyis mindenki csak hazudik ebben a házban.
A szívem összeszorult. Próbáltam magyarázni neki, hogy nem mindenki hibás, de ő már rég elfordult tőlem. A családunk darabokra hullott.
Aztán jött a következő csapás. Egy reggel a bankban közölték velem: az egyetemi megtakarításunk eltűnt. Az a pénz, amit évekig félretettünk Marcinak. Először azt hittem, valami tévedés történt. De amikor megláttam a kivonatot – Dániel nevét a tranzakciónál –, minden világossá vált.
Ágnes sírva könyörgött bocsánatért. – Nem tudtam róla… Hidd el! Csak… csak szerettem volna valakihez tartozni…
– És ezért elloptad a férjemet? – kérdeztem keserűen.
Az anyám is próbált közvetíteni. Egy vasárnapi ebédnél – ahol mindenki kerülte egymás tekintetét – anyám halkan megszólalt:
– Lányok, az élet túl rövid ahhoz, hogy haragban maradjatok…
– Anya! – csattantam fel. – Ez nem egy gyerekes vita! Ágnes elvette tőlem mindent: a férjemet, a bizalmamat… És most még a fiam jövőjét is veszélybe sodorták!
Ágnes sírt. Anyám sírt. Én már nem tudtam sírni.
A faluban gyorsan terjedtek a pletykák. A boltban suttogtak mögöttem: „Hallottad? Ivették… hát igen…” A barátaim közül többen elfordultak tőlem – mintha az én hibám lett volna minden.
Egy este Marci bejött a szobámba. Leült mellém az ágyra.
– Anya… én nem akarok itt maradni. Elmegyek Pestre dolgozni.
– De Marci! Az érettségi… az egyetem…
– Nincs pénz rá! – kiabálta. – Apa elvitte! Te meg csak sírsz egész nap!
A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Tudtam, hogy igaza van – legalábbis abban, hogy tehetetlen vagyok.
Aznap este elővettem egy régi fényképet: négyen voltunk rajta – Dániel, Marci, Ágnes és én. Mindenki mosolygott. Hová lett ez a boldogság?
Néhány hét múlva Dániel visszajött. Fáradtan állt az ajtóban.
– Ivett… beszélnünk kellene.
– Mit akarsz még mondani? – kérdeztem fásultan.
– Sajnálom… Nem tudom visszaadni a pénzt. Hibáztam. De… szeretném helyrehozni valahogy.
Nevetnem kellett volna ezen az abszurditáson, de csak csendben néztem rá.
Ágnes közben elköltözött anyánkhoz. Nem bírta tovább a feszültséget.
Egyik este Marci hazaért – fáradtan, olajfoltos ruhában.
– Anya… lehet, hogy mégis leérettségizem. De csak miattad.
A szívem megtelt reménnyel és fájdalommal egyszerre.
Most itt ülök a konyhában, egyedül. Hallgatom az óra kattogását és azt kérdezem magamtól: lehet-e újrakezdeni ennyi árulás után? Meg lehet bocsátani annak, aki mindent elvett?
Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok bízni újra azokban, akik egyszer már összetörték a szíveteket?