Ott, ahol még várnak rám: Egy család, megbocsátás és önmagam keresése

– Menj el innen, ha ennyire nem bírod! – ordította apám, miközben a konyhaasztalra csapott. A pohárban megreszketett a tea, anyám pedig csak némán nézett rám, mintha már előre tudná, hogy nem lesz visszaút. Akkor, huszonhárom évesen, minden porcikámban éreztem a dühöt és a tehetetlenséget. Azt hittem, ha elmegyek Szolnokról, végre megszabadulok attól a fojtogató érzéstől, amit az otthon jelentett. Hátizsákkal a vállamon, egyetlen szó nélkül léptem ki az ajtón.

Az első hónapok Budapesten csak ködös emlékek: albérletváltások, alkalmi munkák, hideg reggelek a Blahán, amikor azt sem tudtam, hová tartok. Egyedül voltam, de legalább nem kellett minden nap apám szemébe néznem. Mégis, esténként, amikor a város zaja elcsendesedett, újra és újra hallottam a hangját: „Nem vagy képes semmire!”. Anyám hangja viszont hiányzott. Az ő csendes törődése, ahogy reggelente kakaót tett elém, vagy ahogy esténként betakart.

Évek teltek el így. Néha felhívott – csak anyám –, de mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel: „Eszel rendesen? Van munkád?” Soha nem kérdezte meg, mikor jövök haza. Talán tudta, hogy még nem vagyok kész.

Aztán egy nap – már harminc voltam – egy ismerős szám villogott a kijelzőn. Zsuzsa, a húgom volt az. „Gyere haza. Anya beteg.” A hangja remegett. Nem kérdezett, nem magyarázott. Csak ennyit mondott.

A vonaton ülve néztem ki az ablakon. A Tisza-parti fák lassan suhantak el mellettem. Vajon mit mondhatnék majd apámnak? Vajon anyám örülni fog nekem? Vagy már késő?

Otthon minden ismerős volt és mégis idegen. Anyám az ágyban feküdt, sápadtan mosolygott rám. „Jó, hogy itt vagy, fiam.” Ennyi kellett csak – minden bűntudat egyszerre zúdult rám. Leültem mellé, fogtam a kezét. Apám az ajtóban állt. Nem szólt semmit.

Az első napokban csak kerülgettük egymást apámmal. Ő reggelente korán kelt, csendben főzte a kávét, majd eltűnt a kertben. Én anyám mellett ültem, meséltem neki Budapestről, de éreztem: mindketten várjuk a pillanatot, amikor végre kimondjuk azt, amit évek óta magunkban tartunk.

Egy este anyám halkan megszólalt: „Beszélj apáddal. Nem lesz mindig idő.” A szavai súlyosabbak voltak minden orvosi jelentésnél.

Másnap este apám kinn ült a verandán. Leültem mellé. Sokáig hallgattunk.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte végül.
– Mert anya beteg – feleltem őszintén.
– És miattam nem? – nézett rám keményen.
– Nem tudom… Talán még mindig haragszom rád.
– Én is haragszom magamra – mondta halkan.

Ez volt az első alkalom, hogy valami megrepedt közöttünk. Nem lettünk hirtelen barátok; de legalább már nem volt köztünk fal.

Anyám állapota romlott. Egyik este odahívott magához.
– Ne hagyjátok egymást egyedül – suttogta.

Az utolsó heteket együtt töltöttük: főztünk, beszélgettünk, néha csak ültünk egymás mellett csendben. Amikor anyám elment, apám először sírt előttem. Akkor értettem meg: ő is csak ember.

A temetés után sokáig nem tudtam eldönteni, maradjak-e vagy menjek vissza Budapestre. Apám minden reggel megkérdezte: „Kávét kérsz?” Ez volt az ő bocsánatkérése.

Most itt ülök a régi szobámban, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy csak megtanulunk együtt élni a múlttal?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani mindent egy családban?