Búcsú a gyermekkortól: Amikor a kedvenc műsorom véget ért

– Anya, miért kell mindennek véget érnie? – kérdeztem, miközben a könnyeimet törölgettem a kanapén ülve. A tévében éppen lement az utolsó rész a ‘Zsiga és Barátai’-ból, abból a műsorból, ami húsz éven át minden szombat reggelem része volt. A szobában csend volt, csak a tévé halk zárózenéje szólt, mintha az egész lakás gyászolna velem együtt.

Anya sóhajtott, letette a vasalót, és leült mellém. – Tudom, hogy nehéz, Lilla. De minden változik. Te is felnősz egyszer.

Nem akartam felnőni. Legalábbis nem így. A ‘Zsiga és Barátai’ volt az utolsó kapocs a gyerekkoromhoz. Amikor apu elment tőlünk három éve, minden széthullott körülöttem. De Zsiga mindig ott volt. A kék sapkájában, örök mosollyal az arcán, és mindig tudta, mit kell mondani, ha valaki szomorú vagy dühös volt. Nála nem számított, hogy elváltak-e a szüleid, vagy hogy az iskolában csúfolnak-e. Ott mindenki barát lehetett.

A bátyám, Gergő csak legyintett rám, amikor meglátta, hogy sírok. – Ugyan már, Lilla! Ez csak egy gyerekes műsor. Nézz inkább valami normálisat! – mondta gúnyosan.

– Neked könnyű – vágtam vissza dühösen. – Te már úgyis mindent elfelejtettél, ami régen fontos volt!

Gergő vállat vont, és becsapta maga mögött az ajtót. Anya rám nézett, és láttam a szemében azt a fáradt szomorúságot, amit azóta hordozott magában, mióta apu elment.

Aznap este nem tudtam elaludni. A fejem tele volt emlékekkel: amikor először láttam Zsigát óvodásként, ahogy együtt néztük anyával és apával a reggeli kakaó mellett; amikor Zsiga megtanította nekünk, hogyan kell bocsánatot kérni; amikor a barátaimmal az iskolában mindenki Zsigának vagy Lilinek öltözött farsangon.

Másnap reggel az iskolában mindenki erről beszélt. – Láttad az utolsó részt? – kérdezte Timi.

– Igen – bólintottam halkan.

– Szerintem nem is volt olyan jó – mondta Zsolti, aki mindig próbált menőnek tűnni. – Már rég kinőttük ezt.

De láttam rajta is azt a furcsa szomorúságot, amit én éreztem. Mintha mindannyian elvesztettünk volna valamit, amit soha többé nem kaphatunk vissza.

Aznap délután hazaérve Gergő hangosan telefonált a szobájában. – Persze, hogy nem sírtam! Mit gondolsz rólam? – nevetett fel valakinek.

Bementem hozzá. – Te tényleg nem sajnálod, hogy vége lett?

Gergő először csak nézett rám, aztán halkan megszólalt: – Tudod… amikor kicsi voltam, én is szerettem nézni. De most már… nem tudom… talán jobb így.

– Miért lenne jobb? – kérdeztem dacosan.

– Mert akkor legalább nem emlékeztet arra, hogy mennyi minden megváltozott – mondta halkan.

A szavai belém martak. Talán tényleg ezért fájt annyira: mert Zsiga eltűnésével végleg elveszítettem azt a világot, ahol még minden rendben volt.

Este anya leült mellém vacsora után. – Lilla, tudom, hogy most nehéz. De gondolj arra, mennyi mindent tanultál Zsigától! Ezeket senki nem veheti el tőled.

– De mi lesz most? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Most te leszel az, aki továbbadja ezeket másoknak – mosolygott rám anya.

Aznap éjjel arról álmodtam, hogy újra kicsi vagyok, és Zsiga ott ül mellettem a játszótéren. Azt mondja: „Ne félj változni! Minden vég egy új kezdet.”

Reggel könnyebb szívvel ébredtem. Az iskolában Timi odajött hozzám: – Szervezhetnénk egy búcsúbulit Zsigának! Hozhatunk régi játékokat meg rajzokat róla.

Lelkesen bólintottam. Talán tényleg nem kell elfelejtenünk mindent – csak másképp kell továbbvinnünk magunkban.

Most itt ülök a régi plüss Zsigámmal az ölemben, és azon gondolkodom: vajon tényleg csak akkor nőttünk fel, ha már nem fáj búcsút mondani annak, amit szerettünk? Vagy pont attól leszünk igazán felnőttek, ha merjük kimondani: hiányzik valami a múltból?