Anna kiáltása: Amikor egy lány hangja megmenti az anyját
– Anya, miért sírsz? – kérdezte Lili, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonom képernyőjét bámultam. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. A lakás, amiről álmodtam, végre elérhető közelségbe került. Egy zuglói panel, nem túl nagy, de tiszta, világos, és ami a legfontosabb: a miénk lehetett volna.
– Nem sírok, csak… – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott. – Csak kicsit izgulok. Ez nagy dolog nekünk.
Lili nem szólt semmit, csak nézett rám azokkal a nagy barna szemeivel. Tízéves volt, de néha úgy éreztem, mintha sokkal idősebb lenne. Az apja három éve hagyott el minket egy másik nő miatt. Azóta minden nap harc volt: harc a pénzért, harc az időért, harc azért, hogy Lili ne érezze magát kevesebbnek más gyerekeknél.
A lakásvásárlás gondolata hónapok óta foglalkoztatott. Minden fillért félretettem: túlóráztam a könyvelőirodában, hétvégente is dolgoztam, hogy végre legyen egy helyünk, amit otthonnak hívhatunk. Most itt volt az alkalom: egy kedvesnek tűnő férfi, Gábor kínálta a lakást. Minden papír rendben volt – legalábbis úgy tűnt.
– Anya, biztos vagy benne? – Lili hangja halk volt, de határozott.
– Persze, kicsim. Miért kérded?
– Csak… nem tetszik az a bácsi. Olyan furán néz rád. És amikor múltkor itt volt, azt mondta nekem, hogy ne zavarjalak téged. Miért mondta ezt?
Először legyintettem. Gyerekek néha túl érzékenyek. De aztán eszembe jutott valami: Gábor valóban furcsán viselkedett Lili jelenlétében. Mindig sietett, sosem nézett rá igazán.
Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, Lili szuszogását hallgattam a szomszéd szobából. Eszembe jutottak anyám szavai: „Mindig hallgass a gyerekedre! Néha ők látnak tisztábban.”
Másnap reggel újra átnéztem a szerződést. Valami nem stimmelt az egyik tulajdoni lappal. Felhívtam egy régi ismerősömet, Zsuzsát, aki ügyvédként dolgozott.
– Anna, ez gyanús – mondta Zsuzsa pár óra múlva. – Ez a lakás nem is Gábor nevén van. Sőt, már zálogjog is van rajta. Ha átutalod a pénzt, lehet, hogy sosem látod viszont.
A gyomrom összeszorult. Majdnem elvesztettem mindenünket.
Aznap este Lilit magamhoz öleltem.
– Köszönöm – suttogtam neki könnyes szemmel. – Ha te nem szólsz… lehet, hogy most mindenünk odalett volna.
Lili csak annyit mondott: – Anya, én mindig vigyázok rád.
A következő hetekben újra kezdtem mindent: lakásokat néztem, hirdetéseket böngésztem, de már óvatosabb voltam. Minden papírt háromszor ellenőriztem, és Zsuzsa minden lépésnél mellettem állt.
A családom – főleg apám – eleinte nem értette, miért vagyok ilyen bizalmatlan.
– Anna, ne legyél már paranoiás! – legyintett apám egy vasárnapi ebédnél. – Régen is voltak csalók, de azért nem mindenki akar átverni.
– Apa, majdnem elvesztettem mindent – válaszoltam halkan. – Nem engedhetem meg magamnak még egy hibát.
A testvérem, Dóri is aggódott értem.
– Nem vagy túl kemény Lilivel? – kérdezte egyszer telefonon. – Nem terheled túl ezzel az egésszel?
– Dóri, ő már nem kisgyerek. És ha ő nincs… lehet, hogy most hajléktalanok lennénk.
A munkahelyemen is észrevették rajtam a feszültséget.
– Anna, minden rendben? – kérdezte főnököm, Márta néni.
– Igen… csak sok minden történt mostanában.
Végül három hónappal később találtunk egy kis lakást Kispesten. Nem volt tökéletes: a fürdőszoba penészes volt, a konyhában csöpögött a csap. De tiszta volt az ügylet és tiszta volt a lelkiismeretem is.
Amikor beköltöztünk, Lili boldogan ugrált az üres szobákban.
– Anya! Most már tényleg otthon vagyunk?
– Igen, kicsim. Most már tényleg otthon vagyunk.
Azóta is gyakran eszembe jut az a nap a konyhában. Vajon hányan vannak még olyan helyzetben Magyarországon – főleg egyedülálló anyák –, akik mindent kockára tesznek egy jobb élet reményében? Hányszor vakít el minket a remény annyira, hogy nem vesszük észre a veszélyt? És vajon hányan hallgatnak igazán a gyerekeikre?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meghallgatjátok a gyerekeiteket akkor is, ha elsőre túlzásnak tűnik az aggodalmuk?