Szabályok a saját küszöbömön: Amikor az otthonom idegenné válik

– Ez meg mi? – kérdeztem hangosan, miközben remegő kézzel tartottam a papírt. A hűtőmre volt ragasztva egy lista: „Kérjük, ne zavarj minket este nyolc után. Ne használd a fürdőszobát reggel hét és nyolc között. Ne főzz hagymás ételeket.” A betűk ismerősek voltak – Eszter, a menyem írta őket.

A szívem hevesen vert. Ez az én lakásom. Az én otthonom, ahol harminc éve élek, ahol a fiam, Gergő felnőtt. Most pedig úgy érzem magam, mint egy betolakodó.

– Gergő! – kiáltottam be a nappaliba. Ő és Eszter éppen a kanapén ültek, mindketten a telefonjukat nyomkodták. Fel sem néztek.

– Mi van, anya? – kérdezte Gergő fáradtan.

– Ez mi? – mutattam feléjük a papírt.

Eszter sóhajtott egyet, majd felállt. – Nézd, Magdi néni, csak szeretnénk egy kis rendszert. Mostanában elég zsúfolt itt minden.

– Rendszert? – visszhangoztam döbbenten. – A saját otthonomban?

Gergő végre rám nézett. – Anya, próbálj megérteni minket is. Nekünk is nehéz.

A torkomban gombóc nőtt. Hónapokkal ezelőtt költöztek hozzám, amikor Gergőt kirúgták a munkahelyéről, Eszter pedig babát várt. Nem volt pénzük albérletre, hát természetes volt, hogy befogadom őket. Most viszont úgy érzem, mintha minden nap egyre kisebb hely maradna nekem ebben a lakásban.

A következő napokban igyekeztem alkalmazkodni. Csendben ültem esténként a szobámban, hogy ne zavarjam őket. Reggelente sietve mosakodtam, nehogy Eszter rám szóljon. De egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy árnyék.

Egyik este hallottam, ahogy Eszter telefonál az anyjával:

– Igen, anyu, nagyon nehéz így… Magdi néni mindent megjegyez, és folyton ott van körülöttünk. Nem tudunk kettesben lenni Gergővel sem… Igen, próbálunk keresni valami albérletet, de most minden olyan drága…

A szavak szíven ütöttek. Én csak segíteni akartam. De úgy tűnik, csak teher vagyok nekik.

Másnap reggel Gergővel próbáltam beszélni.

– Fiam, ha ennyire zavarok titeket, talán jobb lenne, ha elköltöznétek.

Gergő lehajtotta a fejét. – Anya, ne csináld ezt… Tudod jól, hogy most nincs hova mennünk.

– Akkor legalább beszéljük meg együtt a szabályokat! – kérleltem.

Eszter csak annyit mondott: – Nekünk most nyugalom kell.

Aznap este sírva feküdtem le. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gergőt egyedül neveltem fel. Mindenért küzdöttem: hogy legyen mit ennie, hogy tanulhasson, hogy boldog legyen. Most pedig úgy érzem, mintha mindent elvesztettem volna: a fiamat is, az otthonomat is.

A következő hetekben egyre több feszültség lett köztünk. Egy vasárnap reggel Eszter rám szólt:

– Magdi néni, megint hagymás tojást csinált reggelire? Mondtam már, hogy nem bírjuk az illatát!

– Ez az én konyhám! – csattantam fel végre. – Itt én főzök azt, amit akarok!

Gergő közénk állt: – Elég legyen! Mindannyian feszültek vagyunk… De anya, tényleg nem lehetne egy kicsit alkalmazkodni?

– Én alkalmazkodjak? – kérdeztem keserűen. – Hónapok óta csak azt teszem!

Aznap délután elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem az embereket: fiatal párok babakocsival, idősek kézen fogva… Vajon én is ilyen leszek majd? Egyedül? Vagy egyszer visszakapom még a családom szeretetét?

Este Gergő bejött hozzám.

– Anya… Sajnálom. Nem akartuk ezt. Csak… annyira nehéz most minden.

Megsimogattam az arcát.

– Tudom, fiam. De nekem is nehéz. És félek… Félek attól, hogy elveszítelek titeket.

Csend lett köztünk. Aztán Gergő halkan megszólalt:

– Megpróbálunk jobban odafigyelni rád is.

Nem tudom, mi lesz ezután. Talán sosem lesz már olyan a kapcsolatunk, mint régen. De remélem, egyszer újra megtaláljuk egymást.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány anya érzi azt, hogy kiszorul a saját otthonából? Ti mit tennétek a helyemben?