A szomszéd, aki sosem ismert határokat: Egy budapesti történet a nemet mondás bátorságáról

– Márta, drága, nem tudnál ma is leugrani a boltba nekem? – Ilona hangja már kora reggel átszűrődött a vékony falakon. A kávém még ki sem hűlt, de a gyomromban már ott kavargott a szorongás. Tudtam, hogy ha most igent mondok, egész nap nem lesz nyugtom.

Amikor három hónapja beköltöztem a Vágóhíd utcai lakásba, azt hittem, végre magam mögött hagyhatom a régi életemet: a válás utáni magányt, a családom állandó elvárásait, a munkahelyi stresszt. Új kezdetet akartam. Az első héten Ilona néni kedvesen bekopogott: „Szia, Márta! Ha bármire szükséged van, csak szólj!” Akkor még nem sejtettem, hogy ez a mondat valójában fordítva fog működni.

Eleinte apróságokkal keresett meg: egy kis cukor, egy doboz tej, néha egy csavarhúzó. Mindig mosolyogva adtam oda, örültem, hogy valaki beszélget velem. Aztán jöttek a hosszabb kérések: „Nem vinnéd le a szemetet? Nem tudnál elmenni helyettem a postára?” Egy idő után már természetesnek vette, hogy minden nap segítek neki valamiben. Ha nemet mondtam volna, bűntudatom lett volna – hiszen egyedül él, a fia Németországban dolgozik, és olyan magányos.

Egy este, amikor fáradtan estem haza a munkából, Ilona már az ajtómban várt.
– Márta, most azonnal kéne egy kis kenyér! – mondta sürgetően.
– Ilona néni, nagyon fáradt vagyok… – próbáltam mentegetőzni.
– Tudod, milyen nehéz nekem lemenni! – nézett rám szemrehányóan.
A hangjában ott volt az elvárás és a sértettség is. Megint engedtem. A boltban azon gondolkodtam: miért nem tudok nemet mondani? Miért érzem magam rosszul attól, hogy megvédjem a saját időmet?

A családom is csak legyintett: „Jaj, Márta, hát ilyenek az öregek!” De én éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyre többször ébredtem éjszaka szorongva. A munkahelyemen is szétszórt lettem. Egyik nap a főnököm megkérdezte:
– Minden rendben van veled?
– Persze – hazudtam –, csak kicsit fáradt vagyok.

Aztán eljött az a nap, amikor Ilona már nemcsak kért, hanem követelt. Egy szombat reggel kopogott át:
– Márta! A fiam jön haza hétvégére, sütnél nekünk egy tepsi pogácsát? Tudod, nekem már fáj a kezem…
– Ilona néni, én nem is tudok pogácsát sütni…
– Ugyan már! Biztos ügyes vagy! – legyintett.
Éreztem, hogy kezd elfogyni a türelmem. De még mindig nem mertem nemet mondani.

Aznap este felhívtam anyukámat.
– Anya, mit csináljak? Már nem bírom tovább…
– Mondj neki nemet! – felelte határozottan. – Nem vagy köteles mindent megcsinálni helyette.
De hogyan mondjak nemet valakinek, aki látszólag annyira rászorul?

A következő héten Ilona már reggel hétkor csengetett:
– Márta! Elromlott a tévém! Gyere át megnézni!
Akkor valami eltört bennem.
– Sajnálom, Ilona néni, de ma nem érek rá – mondtam halkan.
Először döbbent csend lett. Aztán megszólalt:
– Hát jó… majd megoldom valahogy.
Aznap egész nap bűntudatom volt. De este először éreztem egy kis megkönnyebbülést is.

A következő napokban Ilona kevesebbet keresett. A folyosón találkozva csak biccentett. Éreztem a távolságot – és azt is, hogy végre van egy kis saját terem lélegezni. De közben ott motoszkált bennem a kérdés: vajon rossz ember vagyok-e attól, hogy nemet mondtam?

Egy hét múlva Ilona újra kopogott. Most halkabb volt:
– Márta… ne haragudj rám. Tudom, sokat kértem tőled. Csak… olyan jó volt valakivel beszélgetni.
Leültünk egy teára. Elmondtam neki őszintén:
– Szeretek segíteni, de nekem is szükségem van pihenésre. Kérlek, tartsuk tiszteletben egymás idejét.
Ilona bólintott. Azóta ritkábban kér segítséget – és ha igen, már nem érzem kötelességnek.

Most már tudom: néha a legnehezebb szó az életben a „nem”. De ha nem húzzuk meg a határainkat, elveszítjük önmagunkat. Vajon hányan élnek még így csendben kihasználva? Ti mit tennétek az én helyemben?