A hatvanadik születésnapomon kaptam meg a válópert – Egy élet darabokra hullása egyetlen borítékban

– Boldog születésnapot, Éva – mondta László, miközben átnyújtott egy fehér borítékot. A keze remegett, de azt hittem, csak az izgalomtól. Talán színházjegy, gondoltam, vagy egy hétvégi wellness, ahogy tavaly is. De amikor kibontottam, a papírok tetején ott állt: „Válókereset”.

A világ megszűnt körülöttem. A konyhában álltam, a torta még a hűtőben, a gyertyák a fiókban. Az unokáim hangja kiszűrődött a nappaliból, ahogy nevetgéltek a testvéremmel. László nem nézett rám. Csak állt ott, mint aki már rég eldöntötte, hogy elmegy.

– Ez valami vicc? – kérdeztem halkan.

– Nem vicc, Éva. Sajnálom. Már régóta így érzem. Nem akarom tovább húzni – mondta, és a hangja olyan idegen volt, mintha nem is ő beszélne.

Aznap este mindenki elment. A család nem tudott semmiről. A torta érintetlen maradt. Egyedül ültem a konyhában, és bámultam a borítékot. Az egész életem benne volt abban a néhány oldalban: harmincöt év házasság, két gyerek, három unoka, közös nyarak Balatonon, veszekedések és kibékülések, karácsonyok és temetések.

Másnap reggel felhívtam a lányomat, Katát.

– Anya, mi történt? Olyan furcsa voltál tegnap – kérdezte aggódva.

– El akar válni apád – mondtam ki végül.

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy Kata sírni kezd.

– De miért? – kérdezte végül.

– Nem tudom – suttogtam. – Azt mondja, már régóta így érzi.

Aznap délután átjött hozzám. Leültünk a konyhaasztalhoz, ahol annyiszor beszélgettünk már az élet nagy dolgairól.

– Anya, te mindent megtettél érte. Miért most? Miért pont most? – kérdezte Kata.

– Nem tudom. Talán már nem szeret. Talán csak belefáradtunk egymásba – feleltem.

Az unokáim rajzoltak nekem egy képet: „Boldog szülinapot, Mama!” – állt rajta színes betűkkel. A könnyem ráfolyt a papírra.

A következő hetekben minden megváltozott. László elköltözött egy albérletbe Zuglóba. A barátaink közül sokan nem tudták, mit mondjanak. Néhányan engem hibáztattak: „Biztos túl sokat foglalkoztál a gyerekekkel.” Mások szerint László mindig is önző volt.

A testvérem, Marika próbált vigasztalni.

– Éva, most magadra kell gondolnod! Menj el kirándulni, csinálj valamit magadért! – mondta.

De hogyan kezdjek új életet hatvanévesen? Az egész életemet Lászlóra és a családra építettem. Most meg itt vagyok egyedül egy háromszobás lakásban, ahol minden sarokban ott van az emléke.

Egyik este elővettem a régi fényképeket. Ott voltunk fiatalon a Margitszigeten, László nevetett rám. Ott volt az esküvőnk képe: én hófehér ruhában, ő büszkén mellettem. Vajon mikor romlott el minden? Mikor lettünk két idegen egymás mellett?

A fiam, Gábor is felhívott.

– Anya, ha kell, hozzánk költözhetsz – ajánlotta fel.

– Köszönöm, de még nem tudom… talán idővel – válaszoltam.

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Hallgattam az óra kattogását, és azon gondolkodtam: mit rontottam el? Miért nem vettem észre előbb? Miért nem beszéltünk többet egymással?

Egy nap László visszajött néhány holmijáért. Csendben pakolt a hálószobában. Megálltam az ajtóban.

– Miért most? Miért pont most? – kérdeztem tőle újra.

– Éva… elfáradtam ebbe az életbe. Szeretnék még boldog lenni – mondta halkan.

– És én? Nekem nincs jogom boldognak lenni? – kérdeztem vissza könnyek között.

Nem válaszolt. Csak elment.

A barátnőim próbáltak kirángatni a depresszióból: elvittek kávézni a Váci utcába, sétáltunk a Városligetben. De mindenhol párokat láttam kézen fogva sétálni, és úgy éreztem, mintha mindenki boldog lenne körülöttem – csak én maradtam egyedül.

Egyik este leültem írni egy levelet Lászlónak. Nem küldtem el soha. Leírtam benne mindent: a haragomat, a csalódottságomat, de azt is, hogy hálás vagyok neki az együtt töltött évekért. Hogy nélküle nem lennék az az ember, aki ma vagyok.

Ahogy teltek a hónapok, lassan elkezdtem újra élni. Elmentem egy festőtanfolyamra az idősek klubjába. Megismerkedtem más asszonyokkal is, akik hasonló dolgokon mentek keresztül. Együtt sírtunk és nevettünk.

A gyerekeim és az unokáim továbbra is mellettem álltak. Rájöttem: nem vagyok teljesen egyedül. És talán egyszer majd újra tudok bízni valakiben – vagy legalábbis önmagamban.

Néha még mindig felébredek éjszaka, és keresem László árnyékát az ágy másik oldalán. De már nem fáj annyira. Már tudom: az élet megy tovább.

Vajon hányan éreztétek már magatokat így? Hányan kaptatok már egyetlen borítékban egy egész élet összeomlását? Ti hogyan találtatok vissza önmagatokhoz?